Radnóti és villanygitár

Néhány éve szinte a semmiből került elő egy fiatal zenekar; bartóki bátorsággal mertek hozzányúlni a népzenéhez, fellazították a határait, és saját értelmezésük szerint újrafogalmazták. A Napra bő másfél éve megjelent első lemeze, a Jaj a világ! óta be is bizonyította, hogy a progresszív rock és a népzene bizarrnak tűnő vadházassága több mint trendlovaglás a világzenei crossoverdivat farvizén; önálló mikrovilág, a progresszív rocktól a pszichedelikus opusokon át a szívbe markoló keservesekig. A Napra nyilvánvalóan „csapatmunka” (olyan tagokkal, mint Balogh Kálmán cimbalmon, vagy egy nagybetűs női hang, Krámli Kinga), motorja mégis Both Miklós zenekarvezető-gitárprímás, aki virtuozitásával, szuggesztív színpadi jelenlétével, karizmatikus egyéniségével képes hatni. A katarzis lehetősége a kisujjában van.
A Hangzó Helikon választása tehát nem volt alaptalan, amikor a sorozat tizenkilencedik darabjának elkészítésére, Radnóti Miklós néhány versének megzenésítésére őt kérte fel. Both Miklós belevágott. A versek kiválasztásában szabad kezet kapott, s egy finom, mégis ólomnehéz, aranyszálakból szőtt szövetet, Radnóti életművét. Egy olyan világot, amelynek saját belső zenéje van. A borító ígérete (Both Miklós: Radnóti, a Napra zenekar közreműködésével) és az előzmények alapján folkhangsúlyos, gitárfűszeres lemezre számítok, de az első vers (Este a hegyek között) megszólalásakor, s a folytatás után aztán végképp félre is teszem. Pszichedelikus, néhol meditatív, máskor baljós hangulatok váltják egymást, harmóniának csak morzsáit fedezem fel, a számok felépítésében viszont ráismerek a Napra-dalok szokatlan, nem egyenes ívű szerkezetére, amely – tegyük hozzá – a saját szerzeményeknél be is vált. Radnóti-lemezről lévén szó, jelen esetben azonban kérdés (és a lemez vége felé haladva egyre inkább az), hogy vajon a pszichedelia-e az a zenei nyelv, amely elvezethet Radnóti költészetének meghitt belső világába?
Az album kiemelendő pillanata a Krámli Kinga által énekelt Hasonlatok című vers; fülbemászó dallamosságával rést nyit azon a zárt világon, amelyben egyébként mintha csak hárman férnének el; Both Miklós, Radnóti és a villanygitár. A lemez hibája éppen az, hogy néhány elhintett dallamrészt leszámítva, amelyben a kívülálló már meg is kapaszkodna, nem mutat utat abba a burokba, amely őket, hármukat körbevonja.
És fel kell tenni a kérdést: mi egy verslemez feladata? Működhet-e egy verslemez anélkül, hogy a zenész szuverenitását félretéve alárendelné magát egy költő önálló törvények mentén felépült életművének? Akárhogy is válaszolnánk, ez az album Radnóti-lemeznek Napra, Napra-lemeznek valami más, még ha rokonszenves (és az idei könyvhéten Budai-díjat érdemelt) is a bátorság, amivel Both Miklós majdnem leütött egy jó magas labdát.
(Both Miklós: Radnóti; Hangzó Helikon-sorozat 19.; 48:45; 2009.)