A tények, azok makacs dolgok

Bolgária – ilyen ország ma már nincs, csak az egészen máshol elterülő Bulgária, de azért a neve ismerősen hangzik. A kora középkorban létezett a bolgárok országa, ahol a magyarok törzsei is időztek: erre ma már kevesen emlékeznek. Talán egyikük Bolgár György, az elfogultan baloldali hangvételéhez ragaszkodó Klubrádió munkatársa, aki az utóbbi időben sokat töpreng azon, miként lehetne megelőzni a jelenleg is kormányzó szocialisták küszöbönálló, súlyosnak ígérkező vereségét. Erre a közvélemény-kutatási adatok szerint jó esély van, ugyanúgy, ahogy ez a közelmúltban Bulgáriában is történt. De a rádióból ismert „drága Bolgár úr” nem elégszik azzal, hogy – kompetenciáját jócskán meghaladva – miniszterelnök-jelölteket javasol az MSZP-nek a Népszava hasábjain. Ha teheti, maga is szablyát ránt, s hadakozik a jobboldali közszereplőkkel. Ízekre szedi a véleményüket az előzőleg említett orgánumokhoz hasonló hangvételű 168 Óra című hetilap „Hogy mi van?” című rovatában. Bolgáriából szüntelenül érkeznek a hírek, annak ellenére, hogy maga az ország régen elmerült a feledés homályában. Bolgár György a minap Mellár Tamást, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) volt elnökét tűzte tollhegyre, aki a Magyar Nemzet július végi számában értékelte a Bajnai-kormány száz napját. A neves közgazdász és statisztikus, akit 2003-ban botrányos körülmények között, szerződése lejárta előtt távolítottak el a Központi Statisztikai Hivatalból, cikkében azt állította, nem is kellett volna húszmilliárd eurót felvenni a gazdasági válság tavalyi kitörésekor a Nemzetközi Valutaalaptól és az Európai Uniótól. Hiszen alig egymilliárdból stabilizálni lehetett volna a devizaadósok helyzetét, akiknek feje felett annak ellenére függ tartozásuk Damoklesz kardja, hogy közben a magyar államadósság drasztikusan megnőtt. Bolgár György szerint ezt a pénzt nem azért kaptuk, „hogy megmentsük vele a nehéz helyzetbe került devizahiteleseket, hanem hogy megmentsük vele az országot, amely a befagyott pénzpiacokon nem jutott hozzá a minden évben menetrendszerűen szükséges kölcsönökhöz, és ezért nem tudta volna törleszteni a lejáró adósságokat”.
Vagyis az ország távolról sem azonos az árfolyam emelkedése miatt katasztrofális helyzetbe jutott, több százezernyi devizahitelessel. Az ő helyzetük rendezésénél fontosabb volt olyan, nagy összegű, és ki tudja, milyen célra fordított támogatások folyósítása a kereskedelmi bankoknak, amelyekből eleinte még maguk sem kértek. Mellár Tamás szerint „nagyon drága volt az a fajta stabilizáció, amelyet a Bajnai-kormány végrehajtott a magyar gazdaságban, és amire tizenkétmilliárd eurót költött el. Egyszerűbb módon, kevesebb pénzből lehetett volna rendezni a most kiszolgáltatott helyzetbe került devizahitelesek helyzetét. A kölcsönöket központi intervencióval forint alapú hitelekké lehetett volna alakítani, és azokat, akik erre rászorultak, az IMF hitelének egy kisebb részéből támogatni kellett volna. Csakhogy a nehéz helyzetbe került devizahitelesek megsegítésénél fontosabb volt, hogy stabilan tartsák a forint árfolyamát, azért, hogy a külföldi befektetők kedvező feltételek mellett vihessék ki a nyereségüket. Hagyni kellett volna, hogy az euró árfolyama 310-320 forint legyen, ami a reálgazdaságunk jelenlegi állásának megfelel, és ahhoz kellett volna segítséget nyújtani, hogy a szociálisan rászoruló devizahitelesek ezen az árfolyamon fizessék vissza a kölcsöneiket”.
Mellár Tamás érvelése vitatható, de figyelemre méltó. Bolgár György viszont most sem tesz mást, mint az érdemi vita elől kitérő kormányszóvivők tartalmatlan érvelését visszhangozza, akik már az ősz folyamán nem győzték hangsúlyozni: „válságkezelésben profik vagyunk”. Ezzel nemigen lehet majd meggyőzni azokat az eladósodott tömegeket, akiknek a feje fölül talán még az idén elárverezik fedezetként lekötött lakásukat.
A „Bolgár Távirati Iroda” másik híre, hogy Mellár Tamás rosszul ismeri a munkanélküliek számát Magyarországon, amely a közíró szerint „403 ezerről 402 ezerre csökkent, ami ugye testvérek (hát még statisztikusok) között sem számít 27 százalékos emelkedésnek.” Pedig ilyen ténykérdésekben talán tényleg nem kellene vitatkozni. A KSH honlapja szerint a hazai munkanélküliek száma a 2006-os év átlagában 316 ezer fő volt, 2007-ben 311 ezer, 2008-ban 328 ezer fő. Ehhez képest az idén, a KSH áprilisi gyorstájékoztatója szerint 402 ezernél tartunk, ami 27 százalékos emelkedésnek felel meg az előző év első negyedévéhez képest. Tény ugyanakkor, és ezt Mellár Tamás is elismeri, hogy a cikkében rosszul írt egy adatot: a versenyszférában nem 160, hanem 97 ezerrel csökkent az alkalmazottak száma, a többi munkavállalót a közszférából bocsátották el.
Sajnos, ez a különbség nem sokat nyom a latban, nem csökkenti az állástalanok számát, különös tekintettel, hogy az előrejelzések szerint őszszel újabb elbocsátási hullámra számíthatunk mind a köz-, mind pedig a magánszférában.
„Ezzel szemben a tény az”, állítja visszatérően a 168 Órában közölt cikkeiben Bolgár György, azt a látszatot keltve, mintha ellenfelei csak elfogult véleményüknek adnának hangot, ő viszont kimerítően ismerné a tényeket, az igazságot. Erről csak annyit: „az igazság odaát van”, soha nem lehet teljesen és tökéletesen kideríteni. Igaz viszont, hogy a magyar társadalom és a gazdaság helyzete és a hatalmon lévő politikusok értékelése között régen volt akkora távolság, mint manapság. A gondok egyre súlyosabbak, és az ezekért viselt felelősséget egyre nehezebb megosztani. Nincs mit tenni: a mai ellenzék utoljára 2002 tavaszán kormányzott, az SZDSZ pedig, amelyet a „doktriner neoliberalizmusért” felelőssé lehetett tenni, a felbomlás stádiumába jutott. Szinte kilátástalan bűnbakokat találni, pedig a legelfogultabb baloldali orgánumok és reprezentánsaik még mindig ezzel próbálkoznak. Bolgária nevében Gyuri még akkor is küldi a segítséget a „száz napos válságkezelés” után következő, küszöbönálló nagy választási ütközetbe, ha csapatai rossz irányba indulnak, és eltévednek, oda sem érnek a csatatérre.

A szerző újságíró