A velünk élő Mókus őrs

Normális körülmények között Kiss László nem maradhatna tagja az Alkotmánybíróságnak. Normális körülmények között meg se választhatták volna a posztra. Ezek még nem normális idők. Ezek még zavaros posztkádári idők

Már szinte meg sem lepődtem azon a híren, hogy az Ajka várossá avatásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre egy úttörődalt kell betanulniuk helyi iskolásoknak, mert erre kötelezte az iskola vezetését Schwartz Béla polgármester. Hogy miért pont a „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám” kezdetű dalocskát kell megtanulniuk a gyerekeknek, nem tudjuk. Talán azért, mert úgy folytatódik, hogy „Ajkáról ki sem fogy a nóta”. A szocialista polgármester muzikális: vidáman fütyül például a sajtótörvényre. Képes volt azért kirúgatni az Ajkai Szó című lap munkatársát, mert egy tudósításban le merte írni az ellenzéki országgyűlési képviselő nevét. Ajkán a „szó bennszakad, hang fennakad…”
Pedig annyira igyekeztek a szocialisták beilleszkedni a diktatúrát felváltó demokratikus rendszerbe. Elbűvölő a fejlődőképességük: 1994-ben még egy ’56-os volt karhatalmistát jelöltek kormányfőnek, 2002-ben már egy szigorúan titkos állományú tisztet, majd egy volt KISZ-titkárt, végül, visszakanyarodva a „lét határozza meg a tudatot” alapvetésig, megtalálták Bajnait. A mostani kormányfő szinte már lázadó volt az átkosban. Az ellenzéki erőkig persze nem jutott el, csak a menzáig, ahol a rossz kaja miatt emelte fel a szavát. Most bezzeg ő is fütyül a menzán étkező gyerekekre. A régi elvtársak ma is ott vannak minden fontos poszton. Még a rendszerváltoztatás után felállított Alkotmánybíróság tagjai közé is képesek voltak bejutni.
Ungváry Krisztián történész ugyancsak kivívta egy Schwartz keménységű régi elvtárs haragját. De ő, szemben a korrekten tudósító ajkai újságíróval, legalább tett valamit ezért a kivívott ellenszenvért: kutatgatott az irattárakban, és nagy felszabadultsággal írt egy korabeli dokumentumokkal alátámasztott, rendszerkritikus elemző írást. Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett című dolgozatában bátran kifejtette gondolatait, sőt az alkotmánybíróság jelenlegi tagjának, Kiss Lászlónak, a pécsi egyetem egykori párttitkárhelyettesének a Dialógus Független Békemozgalom elleni fellépések során játszott szerepéről is beszámolt. A cikkből is kitűnik: a jelenlegi alkotmánybíró a diktatúrában is nagyon erős szem volt a láncban. A történész arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy az időben egymás után kirobbanó ügynökbotrányok elterelik a figyelmet a lényegről, hogy a Kádár-rendszerben a legtöbb besúgás nem az ügynökök, hanem az alkalmi, a társadalmi és a hivatalos kapcsolatok részéről érkezett. Ungváry kutatási eredményei alapján vonta le ezt a következtetést.
Kiss László a múlt héten jogerősen elbukta azt a személyiségi jogi pert, amit Ungváry és az Élet és Irodalom című hetilap ellen indított. Az alkotmánybíró a 2007 májusában megjelent, őt úgymond ügynöki tevékenységgel összefüggésbe hozó cikk miatt három pert is indított a szerző és a lap ellen: a korábban lezárult, részben megnyert sajtó-helyreigazítási pert, a most elbukott pert és még egy magánvádas rágalmazási büntetőpert is. Ez utóbbi eljárás még tart. Itt tényleg nem babra megy a játék. Ha a bíróság elítélné a történészt, akár börtönbüntetést is kiszabhatna Ungváryra. Bár erre a Fővárosi Ítélőtábla most hozott jogerős ítélete alapján vajmi kevés az esély.
Tudományos kutatási eredmény publikálásáért történészt eddig még nem hurcoltak meg úgy, ahogy Ungváry Krisztiánt meghurcolta Kiss László alkotmánybíró. A Fővárosi Ítélőtábla jogerős döntése alapján ma már megfellebbezhetetlen tény: Ungváry Krisztián nem írt valótlanságot Kiss László – mai szemmel nézve elítélendő – tevékenységéről, arról, hogy havonta irkálta hangulatjelentéseit. Mint ahogy a történész írásából is kiderül, a jelenlegi alkotmánybíró egyetemi vezető pártfunkcionáriusként a besúgórendszert működtető pártállami diktatúrában „hivatalos kapcsolat”-nak számított, és ebbéli pozíciójában bizalmas jelentéseket írt.
Kiss László a bíróság előtt „egyetemi párttitkárhelyettesi szerepét „a Mókus őrsben betöltött mókamesteri szerepéhez” hasonlította, és bizalmas hangulatjelentéseit komolytalan dolognak nevezte, ami, valljuk meg, felér egy történelemhamisítási kísérlettel. Ungváry nem keltett hamis látszatot azzal, hogy ezt a hangulatjelentő tevékenységet írásában az ügynöki tevékenységhez hasonlónak minősítette. Pikánssá teszi a történetet, hogy fővárosi táblabíróságnak kellett ítéletben elmagyaráznia Kiss Lászlónak az Alkotmánybíróság rá vonatkozó határozatának egyik kitételét. Eszerint alkotmánybíróként közszereplőnek minősül, ezért az átlagosnál nagyobb mértékben köteles elviselni a vele szemben az előző rendszerben folytatott politikai tevékenységéről kifejtett és „valós alapokon nyugvó” véleményeket.
Amúgy akár megnyugvással is eltölthetne bennünket, hogy ma már Kiss László is sérelmesnek, sőt becsületsértőnek tartja, ha egy egyetemi tanárról egy történész – tényekkel, dokumentumokkal alátámasztva – azt állítja cikkében, hogy párttitkárhelyettesként „hivatalos kapcsolat” volt, és ebbéli pozíciójában okozott hátrányokat a nyolcvanas évek elején szerveződött független békemozgalom tagjainak a pécsi egyetemen. Csakhogy ez esetben róla írták meg az igazat, őt leplezték le, és ő ahelyett, hogy levonta volna a megfelelő tanulságot, a vajjal a fején kiment a napra. Ádáz harcot indított leleplezője ellen. Alkotmánybíróként, jogszabályokkal felfegyverkezve a bíróságon kereste az igazát, ahelyett, hogy nyílt vitában ütköztette volna álláspontját a társadalmi kérdésekről a történésszel. Ezt a megméretést nem vállalta, inkább a pártállami múltját feltáró történészt küldte volna a szégyenpadra, sőt akár még tömlöcbe is juttatná talán, ha módja nyílna rá.
A jogerős ítélet mellett nem lehet csak úgy elsétálni, sem Kiss alkotmánybírónak, sem pedig az őt eme posztra két alkalommal is megválasztó Országgyűlésnek. Már azért sem, mert Kiss alkotmánybíró a cikk megjelenése után, a nem jogerős, számára kedvező ítéletekkel a zsebében a pártállami diktatúrában bevett módszerrel folyamatosan provokálta a történészt. Közleményháborút indított ellene a sajtóban, lejáratási céllal a történész szakmai jó hírnevét igyekezett kikezdeni. Figyelemre méltó módon próbálta bizonyítani igazát az egyik tárgyaláson, amikor Tudós-Takács János „autentikus” véleményét idézte, aki szerint Ungváry Krisztián sztálinista módszereket alkalmazó történész, és „fölkészületlen”. Csakhogy az alkotmánybíró pechére Tudós-Takács történész annak idején „Lázár” fedőnéven foglalkoztatott igazi besúgó volt, aki jelentéseivel legalább egy katolikus pap életét tönkre tette. (Egyébként Tudós-Takács ügynökmúltját is Ungváry tárta fel.)
Mint ahogy az sem volt alkotmánybíróhoz méltó megszólalás, ahogy a De Iure című jogászmagazinban helyezett el egy huszáros oldalvágást Ungváry Krisztiánon. Egészen alpári stílusban, alkotmánybíróhoz méltatlan módon, ugyanakkor támadhatatlannak tűnő jogászi csavaros nyelvezettel próbált belegázolni Ungváry becsületébe. A mondanivalója lényege, hogy azért nem nősült meg a történész negyvenéves koráig, és azért foglalkozik a cserkészeknél a kisfiúkkal, mert vonzódása lehet ehhez a korosztályhoz.
Normális körülmények között Kiss nem maradhatna tagja az Alkotmánybíróságnak. Normális körülmények között meg se választhatták volna a posztra. Ezek még nem normális idők. Ezek még zavaros posztkádári idők. Ma még előfordul, hogy a történészeknek, újságíróknak a vádlottak padján kell védekezniük, ha a diktatúrában történtekről igazat írnak.