És mi lesz a kőbe vésett fogadalommal?

Mennyiség és minőség kontra ostobaság című tegnapi cikkében Somogyi Zoltán politikai tanácsadó azzal a politikai tanáccsal fordult a Fideszhez, hogy Magyarország kormányozhatóságának érdekében fogjon össze az MDF-fel a Jobbik ellenében. Magam a Magyar Nemzetben már értekeztem a témáról Somogyi Zoltán egy máshol megjelent írása kapcsán, és úgy tűnik, hogy a szerző az akkori koncepcióját lényegében változatlanul adta elő újból. A tanácsolt irányvonal vállalhatatlan című cikkemben (július 29.) azt a következtetést vontam le, hogy Somogyi „képes lenne azt tanácsolni Orbán Viktornak, ha az ő tanácsadója lenne, hogy a Fidesz érdekében fogjon össze Dávid Ibolyával, hogy megakadályozza a Fidesz szavazóinak a Jobbikhoz áramlását”. S íme, most expressis verbis választás elé állítja a Fideszt: az MDF-fel vagy a Jobbikkal működik-e együtt szorosabban.
Somogyi Zoltán tanácsa, még pontosabban a Fidesz–MDF-koalíció mellett felsorakoztatott érvei komolytalanok. Annak ellenére kell ezt mondanom, hogy – emlékezzünk – a 2006-os választási kampányban a Fidesz még Dávid Ibolya miniszterelnökségét is felkínálta a két párt koalíciója érdekében, e lap hasábjain magam is erőteljesen bíráltam Dávidék irracionális makacsságát, (A 70 százalékos korrupció mellett. 2006. április 14.), és nem lévén bennfentes, azt sem zárhatom ki most, hogy a Fidesz végül összefog majd az MDF-fel.
Somogyi Zoltán a következő érveket sorakoztatja fel a Fidesz–MDF-koalíció mellett: a Fidesz „mennyiségi” politizálást követő néppárt; az MDF „minőségi” politizálás követő programpárt; menynyiség és minőség szempontja a két párt lévén találkozhat; a népszerűséget és szavazókat célzó mennyiségi politizálás nem megvetendő dolog; a Jobbik ostoba és bejuthat a parlamentbe; nem biztos, hogy a Fidesz egyedül tud kormányozni; a Fidesz az MDF és a Jobbik között választhat.
Azt, hogy a választáson győztes Fidesz koalícióra kényszerülhet, botorság lenne tagadni, de jelen pillanatban a következők miatt igen kétségesnek és ezért erőltetettnek tartom azt az összefüggésrendszert, amiből Somogyi levezeti a Fidesz–MDF-koalíció törvényszerűségét.
1. Nemcsak a Jobbik esetleges kormányzati szerepvállalása ellen, hanem a Jobbik parlamentbe jutása ellen lép fel a szerző.
2. Csak burkoltan céloz arra, hogy a Fidesz az MDF-fel nemcsak a választás után, a mandátumarányok ismeretében kössön kormánykoalíciót, hanem már a választás előtt üssenek nyélbe választási koalíciót.
3. Ahogy júliusi reflexiómban is életszerűtlennek éreztem a gondolatot, hogy a Fidesznek azért érdeke összefogni Dávid Ibolyával, hogy megakadályozza a Fidesz-szavazók Jobbikhoz áramlását, úgy most sem értem, hogy a Fidesz–MDF választási koalíció miért tudná távol tartani a Jobbikot a parlamenttől vagy a jobboldali szavazókat a Jobbiktól.
4. Egyrészt lesújtó véleményt mond a Fidesz mennyiségi (rossz minőségű) politikájáról, másrészt a politikai ráció szerint érthetőnek és – ezért – az MDF számára elfogadhatónak tartja azt.
A Fidesz „rossz minőségű” politikájának bírálata erősen emlékeztet arra, ahogy az SZDSZ 1994-ben megmagyarázta az MSZP-vel kötendő koalíciót: az egyedül kormányzó szocialisták az erős szakszervezeti lobbi miatt az ész nélküli osztogatás politikáját folytatnák, ösztöneiknek megfelelően klientúraépítésbe kezdenének, és mindennek a szabad demokraták tudnak csak megálljt parancsolni. Szocialista szemszögből ennek az volt a mókás olvasata, hogy nekünk, szocialistáknak, azért van szükségünk az SZDSZ-re, mert hajlamaink miatt ész nélkül osztogatnánk, és csak a szabad demokraták tudják megfékezni klientúraépítő ösztöneinket. Valahogy így szól Somogyi Zoltán leírása a Fidesz „mennyiségi” politikájáról is a Fidesz szemszögéből nézve: jaj nekünk, ha kormányra kerülünk, mert nem lennénk képesek olyan minőségi politikára, mint amilyenre csak az MDF képes. Ahogy azonban az MSZP-nek nem volt, úgy a Fidesznek sincs tudathasadása, egyik párt sem önmaga gonosz énjével viaskodó doktor Jekyll, egyik sem politikai farkasember.
A szerző számol a lehetőséggel, hogy a Fidesz egy elsöprő győzelem után egyedül kormányoz, de hallgat arról, ami az ő logikája szerint evidens: a Fidesznek ekkor is maga mellé kellene vennie az MDF-et. (Mint az MSZP tette volt az SZDSZ-szel 1994-ben.) Azért, mert Somogyi szereposztása szerint ész és értelem csak az MDF-nek adatik meg. Ha nem így lenne, Somogyi Zoltánnak legalább azzal számolnia kellene, amivel a „ballib” oldalon vádolni is szokták a Fideszt, hogy a párt a választás előtt mást mond, mint ahogyan tesz a választás után. Nem számol tehát azzal, hogy a Fidesz, mint minden néppárt általában, képes lehet önmagában egyesíteni a mennyiségi és minőségi politizálás erényeit. Azaz képes lehet felelős módon és racionálisan kormányozni – Dávid Ibolya segédlete nélkül is.
Somogyi Zoltán csak azzal tudja a „minőségi” politizálást az MDF kiváltságává tenni, hogy elfelejti és elfelejteti, hogy Dávid Ibolya 2002 után folytatott pártpolitikai és pártépítési stratégiája egyszerűen csődöt mondott. Mert hát hogyan is lett az MDF minőségi politizálást folytató „programpárt” a 2010-es választások előtt? Úgy, hogy Dávid Ibolya hét évvel ezelőtt megígérte, hogy 2006-ra az MDF-et a jobboldal vezető pártjává teszi a „csendes többség” meghódításával, ami legalább a szavazatok negyedének megszerzését feltételezi úgy, hogy a pártra nagy tömegben szavaznak, és a pártvezetés képes is mozgósítani tömegeket. Dávid Ibolya néppártépítő politikája csődöt mondott, ezért most a legnagyobb természetességgel mondanak le a Fidesz javára a „néppárt” címéről, holott ezt a nem minőségi néppártiságot eddig ezerszer elátkozták, mint populizmust.
Idézem Dávid Ibolyát 2007-ből: „A Magyar Demokrata Fórum tavaly tavasszal kőbe véste: Nem segítjük hatalomba Orbán Viktort, és nem segítjük hatalomba Gyurcsány Ferencet. Az a politika, amely évek óta jellemzi a Fideszt, az a populizmus, az egy konzervatív politikai erő számára vállalhatatlan. Az a tőkeellenesség, magántulajdon-ellenesség, kapitalizmusellenség, külföldellenesség és sorolhatnám, az az állam gondoskodó szerepében való hit, az távol vitte a két párt programját egymástól. Mi ezért a populizmusra való hivatkozással mondtuk azt, hogy mi ennek a politikának nem vagyunk támogatói.”
Somogyi Zoltán egy betűt sem veszteget Dávid Ibolyára és arra, hogy mi lett s lesz a kőbe vésett fogadalomról. Gondolhatunk-e hát arra, hogy Dávid Ibolya a Fidesz–MDF-koalícióért képes lenne kivonulni a politikából? Vagy tán puccs készül Dávid Ibolya ellen?
Úgy tűnik, a „konzervatív” MDF-nek a szakadék szélén már az is jó, ha a „populista” Fidesz a tőkeellenesség, magántulajdon-ellenesség, kapitalizmusellenség, külföldellenesség révén nyer választást, csak nyerjen, és vegye maga mellé a hatalomba az MDF-et. Ezért nyer megbocsátást a populizmus, és az antifideszes stratégiát azért borítja a felejtés homálya, hogy igazolást nyerhessen a kínált közös nevező: a Jobbik elleni összefogás. Ezen a ponton azonban kísérteties a párhuzam a 2002-es választási kampányban történtekkel.
2002-ben, amikor az MDF még a Fidesz koalíciós partnere volt, a baloldali ellenzék és sajtója úgy bombázta a MIÉP-pel a Fideszt, mint most Somogyi Zoltán a Jobbikkal. Mi lesz akkor, ha a Fidesz megnyeri a választást, de egyedül nem tud kormányozni, csak a MIÉP-pel? – szólt a költői kérdés. El kell ismerni, akkor Dávid Ibolya többször is kijelentette, hogy az MDF a MIÉP-pel nem köt koalíciót. Csakhogy Dávid bölcsen, választási megfontolásból, sosem beszélt arról, hogy faképnél hagyná Orbán Viktort, ha az koalícióra lépne Csurkáékkal, amivel összeomolhatna egy ilyen feltételezett koalíciós kormány, ám nem is kampányolt kifejezetten a MIÉP ellen. Dávid Ibolya nem akart olyan MIÉP-ellenes Fidesz–MDF-falanxot, mint amilyent most Somogyi Zolán tanácsol a Jobbik ellen. Ezért gondolom azt, hogy a Somogyi Zoltán javaslata kevésbé egy elvi összefogást takar, mert inkább célja a politikai közbeszéd Fidesz-ellenes tematizálása. Különben a szerző nem tűnne teoretikusan félszemű Jumurdzsáknak, hiszen nem néz szembe a ténnyel, hogy a radikális jobboldalon brutális, koalíciót kizáró kampány folyik a Fidesz ellen, és ott szentül hiszik, hogy egész pályás letámadást indított a Jobbik ellen a Fidesz, és „eltiprási-koalícióra” lép a kormánnyal és annak érdekszféráival. Ez is azt bizonyítja, hogy Somogyi Zoltán antifasiszta népfront melletti érvei nem állják ki a valóság próbáját.

A szerző politológus