Haza a magasban?

A Trianon utáni magyar irodalomban váratlanul egy újnak mondható műfaj tört utat magának a költészet, a regényírás, a színművek és az egyre gazdagodó tanulmányok sűrűjében: a társadalomrajz. Ismertebb nevén a szociográfia. Fülemnek máig nyers burgonyaillattal átitatott fogalom ez a szó, de az az érték, amely az adottságain belül megszületett, huszadik századunk
egyik legizgalmasabb szellemi és politikai újdonsága lett.
A műfaj, természetesen, nem az égből és nem a semmiből pottyant közénk, hanem nagy elődeink művei közül. Már Zrínyi Miklós Török áfiumában jajdulnak fel legelőször olyan gondok, amelyek még ma is velünk vannak. Elhanyagolt lelkibetegségek, ide-oda szegődő katonatisztek, akiket az italozás vezényel, irigység, testvérharc, politikai tudatlanság és így tovább, és így tovább. Később: Kazinczy Ferenc erdélyi úti naplója s Petőfi Sándor úti levelei folytatják ezt a sokfelé elágazó, de egyszereplős műfajt. A sort bővíthetnénk még Orbán Balázzsal is, a földrajz köré szervezett „szociográfiáival” vagy Petelei Istvánnal, aki 1884-ben a Holt-tengerre emlékeztető Mezőségről írt felejthetetlen, pontos beszámolót.
Az 1920-as évek vége felé, az egykesors ijesztő terhével Kodolányi János járta be így Baranya megyét. Írásai sajogtatók és lázítók voltak.
Az új műfaj első remekművét azonban Illyés Gyula írta meg a Puszták népe című könyvében.
Németh László egy mondatban foglalta össze a könyv drámai lényegét. Ezt írta: „Az én népem a nemzetben élt, Illyésé a nemzet alatt.” Olyan megrázó és felvilágosító hatása volt Illyés könyvének, hogy nemcsak az olvasóit, de még írótársait is sorban lázba hozta. Egymás után kezdték írni a társadalomrajzokat: Veres Péter, Féja Géza, Darvas József, Tamási Áron, Sinka István, Bözödi György, Kovács Imre, Erdei Ferenc. S legalább még ugyanennyi író.
És ha már szóba került Erdei Ferenc, hadd emlékezzem meg Futóhomok című könyvéről én is, mint Németh László a Puszták népéről. A következő két sort, sajnos, nem én írtam, hanem a szerző, Erdei, aki az ország egyik regényes vidékéről, Bugacról így szól: „Petőfi pusztája ez, ha napsütésben nézem. Adyé és Széchenyié, ha nem süt a Nap.”

Egyik francia filozófus kortársunk, Alain Finkielkraut azt bizonygatja, hogy a huszadik század fölösleges évszázad volt. Meglettünk volna nélküle is. Meg az első világháború nélkül, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom nélkül, Hitler és Sztálin nélkül, a második világháború nélkül, Auschwitz és Hirosima nélkül, a gulágok és Csernobil nélkül.
Andalító szép gondolat ez, de isten-koponyával a kezemben, a versailles-i postafiók közvetítésével azt üzenem filozófus barátunknak, hogy a huszadik század nem előzmények nélküli évszázad volt Európában.

„Nagy ellenség ellen nagy lelket kell növesztenünk” – bujtogat mindönket Németh László. De hogyan a csodában lehetnénk erre képesek, amikor magunk vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége?

Mindig izgatott a modernség törvényszerű megjelenése. És nemcsak a költészetben, a festészetben, a zenében, hanem még a közbeszédben is. A modern versekben például azért szaporodott el a hasonlat, mert a huszadik században sokkal több valóság zúdult közénk, mint amennyit vártunk. A valóságot gyakran valótlansággal kellett világossá tennünk. Mondok egy kihegyezett példát: „A teve olyan lóhoz hasonlít, amelyet egy bizottság tervezett meg.”
Remélem, világos mindenkinek, hogy az elhangzott mondatban senki se a tevére gondolt, hanem egy tehetségtelenül működtetett országra, amelyre talán most mi hasonlítunk leginkább.

Az 1980-as évek elejétől kezdve a magyar írók egyik része sokat foglalkozott a posztmodern irodalom hódításaival. Az új eszme egyik fő követelménye az volt, hogy az írók ne foglalkozzanak a politika nyers, visszariasztó természetével, mert csapdába esnek. Teremtsenek maguknak olyan nyelvet, amely fölibe kerül a valóságnak s így győzi le. Néha-néha azzal a gonddal emésztettem magamat: hogyan lehetnék én is posztmodern író, illetve költő?
Egy lustító nyári napon megoldódtak a gondjaim. A küszöbömre egy jó kiállású felhő ült le és kis cédulát csúsztatott be az ajtóm alatt. Ezt írta a kis papiroskára: „Ne emészd magadat: a posztmodern irodalmi eszme sose ígért szabadságot senkinek, legföljebb stílust.”

Ha nem lesznek nagy életet faggató íróink, költőink, hamarosan elszürkül a nyelv. Az elszürküléstől pedig meghanyatlik a gondolkodás és kifakulnak az eszmecserék. Képletesen szólva: becsukni még be tudjuk az égi boltajtónkat, de kinyitni már soha többé.

Az emberiség – előbb-utóbb – az Isten után, saját magával kényszerül szembesülni. A kérdés csupán az: képes-e úgy föllázadni önmaga ellen, mint az Isten ellen?

Az 1918-as és 19-es román plakátok és kiáltványok hangneme olyan volt, mintha soha nem lett volna Erdély, soha nem lett volna erdélyi fejedelemség s ennek előtte is évszázadokig a magyar történelem része. Trianon tehát a leghazugabb propaganda győzelme is volt.
A térkép, amely fölé odahajoltak a békét szerző fejek, semmit se mutatott meg nekik a múltból. Tudjuk, hogy az Ipoly folyóról olyan információval rendelkeztek a békeszerzők, hogy az hajózható. Jó lenne a döntnökök unokáit meghívni egy ipolyi hajótúrára.

A parasztság földbe taposása az erőszakos szövetkezetesítéssel elképzelhetetlenül korlátoz minket. Hiszen azt pusztíttatták el velünk, amit csak át kellett volna alakítanunk.

Ma minden közeli lett a világon, de nem természetes módon, hanem mesterségesen.

Minél több szenvedést látunk a világban, annál kevesebbszer éljük át mások nyomorát, szenvedését. Megszoktuk ezt is, mint a kanyarodó villamosok sikongását az utcazajban.

Sajnos, annyi politikai cselezés, hazugság és pénzlopás regény-jelenetét kell végighallgatnunk ebben a mi fölmagasztalt demokráciánkban, hogy már saját igazunknak se tudunk felhőtlen lélekkel örülni.

A rengeteg elsikkasztott pénzből nemcsak erős katonaságot, nemcsak erős, magában is bízó rendőrséget lehetett volna fönntartanunk, hanem erős szellemi életet is. Azt hiszem, Közép-Európa izgalmas országa és nemzete lehettünk volna, amely az 1956-os forradalom után, félretaszíthatatlanul állt volna meg Nyugat és Kelet határvonalán.

Haza a magasban? Sokáig életben tartott minket ez az Illyés-vers. Volt hol találkoznunk egymással a világban. Ott, ahol a vers mozgott, oda soha nem jutott el se a szovjet, se a román, se a szlovák, se a szerb határőrség. Nem jutottak el a besúgók sem.
De ahogy megy az idő, egyre távolabb kerülünk ettől a hazától is. Itt a nagy kérdés, mit találjunk ki magunknak a vers helyett?

A szerző író