Nincs hová hátrálnunk

Csaknem öt évtizedes pedagógusi pályafutásom alatt nagyon sok utasítást kaptam, embertelen pénzszerzési megoldással azonban most találkoztam először. Kegyetlen már a szándék is, hogy a rászoruló gyermekek étkeztetésén spórolna a kormány egy olyan országban, ahol a felmérések szerint mintegy kétszázezer gyermek éhezik. Ott, ahol sokan csak akkor esznek, ha a napköziben megetetjük őket. Lehet ezt az akaratot ma elbagatellizálni, a nyomásnak engedve visszavonni, azon a tényen azonban nem változtat semmi, miszerint a jövő évi költségvetési törvényjavaslatban ez a gondolat szerepelt, és az Országgyűlés szakbizottságaiban erre a szándékra bólintottak rá a kormánypárti képviselők.
Ez a filozófia ráadásul nem áll összhangban a kormányzati romapolitika sokszor hangoztatott alapelveivel sem. Hiszen hol található a legtöbb alultáplált éhes gyermek? Sajnos közöttük! A szóban megfogalmazott kiállás a romák mellett úgy tűnik, jobbára csak arra alkalmas, hogy éket verjen magyar és magyar–roma között. Nem lejárt szavatosságú konzervek jól időzített ajándékozásával kell küzdeni a romák felemelkedéséért, hanem támogatni az iskolába járást.
Hasonlóan értehetetlen a két tanítású nyelvű iskolák támogatási megvonást érintő kezdeményezés.
Több mint 12 évig Budapest egy elit kerületének önkormányzati képviselője voltam, később az oktatási átalakításoknak igazgatóként is részese voltam, így tudom, milyen kemény feltételeknek kellett megfelelni ahhoz, hogy egy iskola két tanítási nyelvű lehessen. Négy-hat éves előkészület, pedagógiai programok kidolgozása, költségvetési tervezések, a megfelelő anyanyelvi tanárok keresése, alkalmazásuk feltételeinek megteremtése – mind-mind az alapvető feladatokhoz tartozott. Több mint tíz évvel ezelőtt bizony meg kellett küzdenünk az újtól való félelemtől is, meggyőznünk az önkormányzatot, hogy igenis érdemes ebbe az oktatási formába fektetni.
A két tannyelvű iskolák bizalmat kértek a fenntartóktól, és az eredmények gyorsabban jöttek, mint azt bárki is remélhette volna. Ma Magyarországon több mint száz hasonló rendszerű iskola működik, mi több, kiválóan működik. A mi iskolánkban a továbbtanulási arány százszázalékos, helyhiány miatt sok gyermek felvételi kérelmét el sem tudjuk fogadni. Megdöbbentő, hogy a takarékoskodás jegyében most azt javasolják nekünk, hogy emeljük meg az amúgy is magas osztálylétszámokat, amely nálunk már évek óta harminc fő feletti. Nincs hová hátrálnunk!
A két tanítási nyelvű iskolák elleni támadás észszerűtlenségét mi sem jelzi jobban, mint a nyelvtudásra vonatkozó országos statisztikák, amelyek lesújtó képet mutatnak. Érthetetlen számunkra, miért is kellene fizetőssé tenni vagy esetleg megszűntetni a hasonló oktatási intézményeket. Küldjük haza az anyanyelvi tanárokat? Vajon bárki is belegondolt abba, mennyire rontaná mindez az országunkról kialakított képet?
Félő, hogy az országimázs csak a politikában létezik. A kormányzati oktatási elképzeléseket látva attól tartunk, hogy lassacskán már csak az értelmező szótárban találkozhatunk az oktatáspolitika fogalmával. Fel kell tennünk a kérdést: megint csak a kiváltságosoké lesz a nyelvtanulás? A XIX. század elején kiadott olvasókönyvek így kezdődtek: az „úr ír”. Talán kézzelfogható közelségbe került az, hogy a XXI. századi könyvekből ezt olvashatjuk ki: „a gazdag tanul”. Nem észrevehető, hogy bárki is belegondolt abba, milyen rossz üzenetet hordoz az oktatási elvonás, különösen attól a kormánytól, amelynek tagjai megengedhetik maguknak, hogy gyermekeik magániskolákban tanuljanak nyelveket.

A szerző Németh László-díjas tanár