Polgári gondola(t)

A kultúra mindig fontos az emberi közösségben, de különösen akkor, amikor porig rombolt, alapjáig meggyengített, lenullázott társadalmat kell újra felépíteni. Magyarország a rendszerváltozás utáni húsz év igen felemás eredményei és különösen az elmúlt hét év gyatra kormányzati teljesítménye nyomán gazdaságilag meggyengült, morálisan megrendült. Okkal feltételezhetjük, hogy a kultúra mind a Fidesz kötcsei tanácskozásának, mind a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület XV. Polgári Gondola rendezvényének is azért lett fő témája, mert az országnak teljes megújulásra, erőre, feltöltődésre van szüksége. Sokan érzik, hogy jövő tavasszal nemcsak a szokásos négyévenkénti választásokat rendezik, hanem „egy árokba lökött országnak” kell visszakapaszkodnia az útra, és „egy kifosztott, ösztöneit elveszített népnek” (Csoóri Sándor kifejezései) kell magára találnia.
Az életünket, mindennapjainkat egyre agresszívabban meghatározó mély válsághoz nem szerencsés úgy viszonyulni, mint egy természeti csapáshoz. Semmilyen válságot nem lehet kezelni anélkül, hogy ne tárnánk fel az okokat. Nincsen megújulás megértés nélkül. S itt nem csak arról van szó, hogy – Illyéssel szólva – „növeli, ki elfödi a bajt”. Inkább arról, hogy csak a feltárás, a bajok okainak megmutatása vezethet a gyógyuláshoz. Mindez azért is fontos, mert „a mi megmondóembereink nem a bajokat nevezik néven”, pedig „diagnózis és terápia összefüggenek” (Balog Zoltán).
A kultúra sokkal tágabb, egyetemesebb fogalom, mint gondolnánk. Kultúráról vagy kultúrán kívüliségről nem csak az olvasás vagy annak hiánya árulkodik. Nemcsak az újság, amelyet kezünkbe veszünk, hanem a mozdulat is, amellyel esetleg elhajítjuk az utcán. Kultúra nemcsak a műveltség, hanem a múlthoz, a történelemhez, a tradíciókhoz, sőt, a tárgyakhoz való viszony is. Nem az hasítja fel a buszon az ülés kárpitját, aki késének nyelét maga erősítette a pengéhez. Nem az fogja festékszóróval elrondítani az aluljáró csempéit, aki takarítással keresi kenyerét. S lehet, hogy több köze van a kultúrához annak, aki meg tud foldozni egy halászcsónakot, mint aki meg tud venni egy jachtot.
A kormányzás állapotának páratlan lesüllyedése évek óta kihat az egész országra. De úgy tűnik, éppen „a padlón tér magához a magyar lelkület”; s miért is ne meríthetnénk erőt abból, hogy „a padló”, azaz „a lent” valójában „a haza földje” (Kodolányi Gyula). Csak hát a földön lenni sokáig nem lehet. Ott megtörténhet velünk, hogy keserűségünkben három Trianont vizionálunk: a meglévő mellé még odatesszük 1994-et mint „szellemi Trianont”, és 2004. december 5-ét, mint „lelki Trianont” (Eperjes Károly).
Néha segít a minimálprogram. A Fidesz kulturális politikájában már akkor tett egy nagy lépést előre, ha megtanulja minden, a kultúrával foglalkozó hivatalnok, hogyan kell eljárnia a rábízott ügyekben, hogyan kell beszélnie művészekkel, tudósokkal – tisztelettel és tapintattal. Levelükre, bejelentkezésükre reagálni, keresésükre visszahívással válaszolni. Az új kormánypolitika „leginkább a kultúra által tudja segíteni a társadalmi összetartozás érzését” (Granasztói György).
Kultúra az is, ahogyan egymáshoz szólunk, egymáshoz viszonyulunk. Számos konfliktus a különböző társadalmi csoportok közötti jelentős kulturális különbségekből adódik, csak erről nem szoktunk beszélni, mert nem szeretjük, ha elitizmussal vádolnak minket. Ne feledjük: csak végletes helyzetekben mondanak csődöt kulturális szokásaink, beidegződéseink. Ám előfordulhat, hogy éppen az ilyen szituációkban véd meg minket a méltóság elvesztésétől az a kulturális tartalom, ami az énünk, a közösségünk, a hazánk, a múltunk, a hagyományaink, a történelmünk.
Feljegyezték a náci propagandavezér kifakadását: „Valahányszor azt a szót hallom, hogy kultúra, a pisztolyomért nyúlok.” Mi, polgárok, ha ránk szegezik a gyűlölet, a rágalom, a vádaskodás pisztolyát, a kultúránkért nyúlunk.