A színen rövid, őszes hajjal, lehajtott fejjel ül a kopár, minimalizált díszletek között Giza megformálója, Molnár Piroska, aki a nyugat-németországi kastélyban fia védelme alatt él elszigetelten, magányosan, betegen. Ezzel a képpel indul az előadás, a lehető legkevesebb, szándékoltan igénytelennek ható külsőségek között: roncsolt piszkosfehér radiátor, koszlott sárgás falak a legegyszerűbb típusszékekkel.
A rendező merész kísérletbe vágott, azaz redukálta a feleslegesnek vélt (ám jelen esetben mégis szükségesnek tűnő) hanyatlásában is elegáns atmoszférát. Az eredeti műnek, legalábbis az én olvasatomban mindenképpen sajátja a finom társadalmi különbségeket a nemzedéki határok lappangóan ellenséges vonalaival, s egy letűnő világ foszladozó méltóságával elegyítő alaphangulat. A keveredés szülte fájdalmas nosztalgia persze többrétegű: egyrészt Giza és Orbánné kapaszkodik jelenléte minden percében az örökre elsüllyedő régi világ egyelőre még felszínen található maradványaiba. Másrészt a mű keletkezési idejéből fakadó, némi iróniával átszőtt korcs nosztalgiát vehetjük észre a polgári körülmények között való létezés felé. Napjaink piszkosszürke, közönséges miliője újabb hangulati réteget pakol minderre: a hasonlóan ironikus, tagadhatatlanul gúnnyal vegyített elvágyódásét a deklasszálódott, hanyatlásukban is nemes, a középosztályból érkező emberek mára teljesen megsemmisült világába.
Járulékos, ám nehezen elhagyható eleme ez a darab főcsapásának. A nosztalgiával kívánt szembemenni Mácsai Pál rendezése, merész kísérletet téve az atmoszféra áthangolására. Ez azonban a jelek szerint nem sikerült. Orbánné megjelenésében elvesztette minden előkelőségét, amely akárhogy is nézzük, egyik mozgatórugója őrült tetteinek is. Bár a szöveg szerint megmarad nyugalmazott énektanárnőnek, ezt jelen esetben nem lehet elhinni róla. Bizonyos pillanatokban mintha Hábetlerné támadt volna fel sajátos beállításban, némi főtt káposztaszagot árasztva magából, máskor pedig megőrizve a proletariátusban gyökerező mivoltát gyári adminisztrátornőnek, vagy felvágott nyelvű bérelszámolónak képzelhetjük. Az így kiüresedett, csak a szlogenek szintjén létező énektanárnőváz sehogy sem illik Orbánné új társadalmi állásához. A legnagyobb hiba épp ebben rejlik az Örkény Színház Macskajátékában. A szavak ellentétessé válnak a játékkal, s a kettő össze nem békített világa kioltja egymást. Nem következetes a rendezés abban sem, hogy Giza, illetve Paula (Csomós Mari) megnyilvánulásaikat tekintve részben megmarad eredeti származásában. A legjobbnak Csomós Mari tűnik, s Molnár Piroskának is leginkább a jelmeze okoz problémát. Orbánné átszabása mindenképpen szerencsétlen, s az adott keretek között kénytelen vergődni a plebejusváltozat megszemélyesítője, Pogány Judit. Végvári Tamás Csermlényi Viktora szinte teljesen idiótává alakítva pedig nem jut túl sajnos az életfunkciókat bemutató színpadi jelenléten. Érthetetlen is mi tetszik meg benne Paulának.
Az eredeti regényrészleteknek a darab szövegével való elegyítése sem bizonyult sikeresnek. Ezek ugyanis nem illeszkednek szervesen a drámaváltozathoz. Ha nem is okozzák a ritmus jóvátehetetlen megtörését, mégis, érezhetően megakasztják a közbeékelt monológok a darab menetét. A valójában nem integrált szövegek így feleslegesnek tűnnek, holott adott esetben a drámával jól összehangolva kitűnően működhetnének. A hibák összessége számos helyen érdektelenné, mi több, unalmassá teszi az előadást.
(Örkény István: Macskajáték. Rendező: Mácsai Pál. Örkény Színház.)
origo.hu
Jogerős Karácsony Gergely pride-parádéjának betiltása
