Szilágysági hepehupa

Ha messziről nézzük – én nemrég közelről is vizsgálhattam –, a majd hatszáz méter magas somlyói Magura egyike a legérdekesebb előhegységeknek, miként Kincs Gyula írja a millenniumi Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat Szilágy megyét bemutató részében: „regényes, szép részletekkel”.
Vagyis a Magura tetejét erdők koszorúzzák; déli és keleti lejtőinek meszes összetételű földjén eredetileg kitűnő bor termett; legújabban már csak itt-ott királyleányka, olaszrizling és ottonel muskotály. A hegy Szilágysomlyó fölött emelkedik. Ott ebédeltünk a városkában, és egy tarisznyás atyafi frissen szedett, illatos magurai körtével tért be a lugasos étterembe, amellyel bennünket is kínált, mert ott valaha jelentős gyümölcstermesztés is folyt. Kincsék még büszkén írták, hogy zamatosabb, színre, alakra nézve szebb, egészségesebb alma, körte nemigen termett szerte az országban. Szilágy a nemesebb fajú gyümölcsökön kívül nagy mennyiségű szilvát adott, a terjedelmes szilvások meg egész vidékeknek jövedelmet. „Kiváló jó és szép beszterczei vagy más néven berzenczei szilvája, amelyet aszalvány vagy szilvaíz alakjában országszerte ismernek. Különféle szilváiból évente nagy mennyiségű szeszt főznek. Terem továbbá sok és kitűnő diója, zamatos és szép cseresznyéje. De bármily kedvezők is a gazdasági állapotok, a kivitel csekély. Nagyobb kivitele a megyének csak a gyümölcsfélékből lehetne. Most félmillió forintot vesz be gyümölcsből évenként” – így a régi bemutatószöveg.
Ha elhagyjuk Szilágysomlyót – kissomlyói gazdaként többször gondoltam rá, hogy illenék már összehívni a Somlyó nevű települések országos találkozóját –, szóval, ha ebből a kedves partiumi kisvárosból a hegyen át Balla (Szilágyballa) felé vesszük az irányt, tudnunk kell, hogy ott viszont a legjobb szilágysági borok teremnek.
Gyönyörű ősz volt, még szinte nyár és kristálytiszta tájrészletek: átmenet az alföld és a hegyvidék között. Szilágysági hepehupa, a hét szilvafa árnyékában – Ady óta oly sokan írták már le és meg: a Szilágyság szőlője és bora mindig is kapós volt, míg tönkre nem tette a filoxéra gyönyörű szőlőültetvényeit.
Ezért kanyarodtam erre magam is, különösen a vén bakator vagy bakar vonzana, amelyről azt mondták a régiek: „bakar terem, ha akar”. A csúfondáros bölcsességet igazolandó nincs is már belőle, mert amit a filoxéra kegyesen meghagyott, irtották azt tűzzel-vassal a gazdák, majd a kollektív. Ráadásul a bora is lassan érik (mondják, olykor egy évig sem mozdul), s nehezen tűri a szállítást. Egyébként a szomszédos Érmelléken szűrték belőle a legjobb bort; a tasnádi és a diószegi bakator világhírre is emelkedett. (A tasnádi templomdombról s még inkább az 1820-ban épült toronyból, írja Kincs, „hatalmas kilátás nyílik az Érmellék éjszaki, sík felének minden községére s a déli, dombos, szőlőtermesztéséről ismeretes területnek több falujára. Nyugatra esik innen Sződemeter falu Kölcsey szülőházával, melyet születésének századik évfordulóján a Szilágy megyei Wesselényi Egyesület emléktáblával jelölt meg. Sződemeteren túl nyugatra van a bakatorboráról híres Peér község, Budai Ézsaiás jeles történetíró születéshelye.”)
Csávossy Gyuri bátyám, az erdélyi borászkodás nyolcvannégy éves pápája még az ötvenes évek elején ízlelhetett tiszta és valódi bakatort: aranysárga színű, fejlett és szép borillatú, mérsékelt tüzű, kellemes savasságú és tartós, szép utóízű bor volt az.
Szilágyballa fölött, a falut átszelő országúton túl délnyugatra hajló dombok húzódnak – számos szép dűlőnévvel: Öreg-hegy, Diókert, Nagy-hegy, Kankor, Hajnal-hegy, Csipkés és így tovább; a szilágysági borvidék legjobb minőséget adó szőlőhegye 250–350 méter magasságban a tengerszint fölött. Maga a szőlőhegy nagyon szép fekvésű, bár régi pincéje nincs már (a kollektív nagy területeket művelt a 150 hektáros ballai hegyen, de még az öreg fákat is eltüntette), nem úgy, mint a szomszédos Szilágysámsonban, ahol viszont számos XIX. századi pincét lehet találni a pincesoron.
Erre a ballai hegyre jöttünk ki két délutánon-estén is házigazdáinkkal, Bálint Lajossal és Ambrus Ernővel pincézni, szőlőben sétálni, a példásan rendben tartott ültetvényeket szemlélni. És bort kóstolni. És sütögetni és beszélgetni. Nagy örömömre szolgált, hogy Lajos barátunknál még otthon, a házánál megízlelhettem, életemben először, a tisztán járdovány szőlőfajtából szűrt bort. Ezt a szőlőt pezsgőgyártáshoz telepítette Ballán a kollektív, s az a tíz hektár került át a fordulat után magánkézbe, többek közt a Bálint Lajos kezébe. Az erőteljes növekedésű fajtának savai szépek és kerekdedek voltak (mint általában a ballai boroknak), kicsi maradék cukorral – nekem így is ízlett. Könnyű is ilyesféle dolgokat állítanom, mert alig találkoztam a nyájasságnak, a patriarchális vendégszeretetnek azzal a megőrzött ősi formájával, amelyről azt hittem már, elveszett. Ismeretlenül is egyetlen szó nélkül invitáltak be, vagyis fogadtak be, ahogy rég a vándorokat volt szokás (öregapám például mindig eggyel több adag ételt főzetett emiatt örökké perlekedő öreganyámmal, hátha betér valami kósza vándor) – és a második napon már úgy voltunk, mint ezer éve ismerősök.
Egyébként a legnagyobb panaszuk éppen az, hogy nincs kit befogadniuk, mert ők a Szilágyságban köztes helyzetben vannak, amolyan szórványban, tenném hozzá én, mert viszonylag közel a határhoz a magyarországiak többnyire elkerülik őket, vagy gond nélkül átgördülnek rajtuk, nem érdekli őket, nem ismerik a Partium elzártabb és szegényebb világát. Futnak a Székelyföldre vagy a csángókhoz. De nem kellett ehhez a tradicionális nyájassághoz semmi különösebb időutazás, csak a gazda, Lajos, a háziasszony, Margit, valamint a szótlanabbnak tartott, ámde a legjobb és leghíresebb borművész, Ambrus Ernő. Margit sós- és édes kiflit sütött, Lajos és Ernő felváltva bűvészkedett a flekkennel, volt jó kenyér, és hát valóban nemes nedűket poharaztunk.
Királyleányka, olaszrizling és sauvignon – Ambrus Ernő palackozott borai közül ezek a jól sikerültek. Én persze a száraz borokat értékelem, de beltartalma, gazdagsága és erős savai miatt az ő sauvignonja tetszett a legjobban. Annak ellenére, hogy ebben is akadt némi maradék cukor, de hosszú lecsengésű, mindenhol vállalható bor volt. És én ehhez a nedűhöz igen közel állónak képzelem el a valódi szilágysági bort, amelyről egy szép kolozsvári estén Szilágyi Pistával, a nagyszerű íróval beszélgettünk – s amelyet fejedelmek és hű alattvalók, de még az Adyk is ihattak. Nem véletlen, hogy Ambrus Ernőt jegyzik mindenfelé. Még annyit teszek hozzá, hogy a tőle kapott demizsonnyi vegyes bort Szamosardón feláldoztam egy hollandus mecénásokat búcsúztató vendégség alkalmával. Mit mondjak? Vitték, mint a cukrot. És úgy itták ezt a csodás színvilágú, nemes szilágyságit, mint a sors, a természet és egy dolgos nép találkozásának szerencsés ajándékát.