A blöffkorszak vége

Hiába költ a kormány százmilliókat arra, hogy reklámokkal pingálja szebbre a magyar valóságot. Teljesen felesleges minden erőfeszítés, amelyik a Bajnai-kabinet válságmegoldó képességének bizonyítására irányul, mert a mindennapi életünk cáfolhatatlanul igazolja az ellenkezőjét. A felmérések szerint kevés olyan család, háztartás van ebben az országban, amelyiket nem érintette volna érzékenyen a gazdasági növekedés összeomlása. Egészen más, ha csak a híradásokból értesülünk a bajról, mintha a bőrünkön érezzük meg, mennyire kiszolgáltatott áldozatai vagyunk a körülményeknek. Amíg más nyomorát látjuk, addig megkönnyebbülten vehetjük tudomásul, hogy a tragédia elkerülte a családunkat. De amikor közeli rokonunk hív fel, hogy a házát elárverezik, egy pillanatig nem kapunk levegőt, és érezzük: a közelben csapott le a mennykő. Azután egy nap a párunk azzal fogad, hogy elsejétől nem számítanak rá a munkahelyén. A válság ezután hosszú ideig lesz hívatlan vendég nálunk, s amit magával hozott: a reménytelenség is könnyen beköltözhet az otthonunkba.
Több mint négyszázezer honfitársunk jár a legfrissebb statisztika szerint ebben a cipőben. S ők csak azok, akik a munkaügyi hivatalok nyilvántartásaiban szerepelnek. Háromszor-négyszer többen élnek régebb óta bejelentett állás nélkül, ők a KSH gyorsjelentéseiben sem szerepelnek. A munkára képes magyar lakosság közel fele nem dolgozik. Tizenhárom éves mélyponton járunk, 1996-ban a Bokros-csomagnak köszönhetően állt a mostani szinten a munkanélküliek száma hazánkban. A jövő év elejéig további ötvenezer ember kerülhet utcára. A választás előtti hetekben – az állástalanokat tekintve – tehát évtizedek óta nem látott, történelmi rekorddal „dicsekedhetünk” majd. Ez lesz a Gyurcsány–Bajnai-országlás valódi eredménye, a nyolcesztendős rombolás egyenes következménye, ami remélhetőleg a szocialisták kormányzásához fűződő baloldali illúziókat és hazugságokat is hosszú időre megsemmisíti majd.
Ez utóbbi azért fontos, mert az MSZP eddigi kampányai részben a foglalkoztatás bővítésével kapcsolatos blöffökre építkeztek. Remélhetőleg akad még, aki emlékezik Kiss Péter 400 ezer új munkahelyére, Gyurcsány Ferenc 200 ezer új munkahelyére: ha ez mind megvalósult volna, kevés olyan ember volna ebben az országban, aki ne találna állást magának. Legutóbb Bajnai Gordon ismét hetvenezer dolgozó megélhetésének megőrzését ígérte, miközben az erre a célra beharangozott hatmilliárd forint zömét még nem látta senki sem. További tíz- és húszmilliárdokról is hallhattak az érintettek, akiknek most már nem kell a támogatás, mert bűnös módon nem tudták kivárni, mire a kormány a beszéd után végre cselekszik is, és felszámolták tevékenységüket. A szocialista kabinetek általában a jövőben kormányoznak, különféle tervek szövögetésével és bejelentésével töltik az idejüket. Most viszont olyan vezetés kellene ennek az országnak, amelyik képes arra is, hogy a jelenben éljen, legalább úgy, mint a magyar polgárok többsége.