Enke a Carl Zeiss Jenánál kezdte pályafutását, onnan a Mönchengladbachba igazolt, majd vándorbotot fogott, megjárta a Benficát, a Barcelonát, a Fenerbahcét és a Tenerifét, míg 2004-ben vissza nem tért a Bundesligába, Hannoverbe. Kahn, majd Lehmann árnyékában a válogatottban 2007-ig nem számítottak rá, azóta viszont igen, egészen pontosan nyolcszor, de a jövő évi vb-n a nemzeti együttes első számú kapusa lehetett volna.
Csakhogy nem várhatott addig. Vasárnap még védett a Hamburg elleni bajnokin, kedden délelőtt részt vett klubja kapusedzésén, a délutáni tréningről ellenben már hiányzott, és mivel a menedzsere telefonon sem érte el, riadóztatta Teresát, a feleségét, ő pedig a rendőröket. Érezték a veszélyt, és minden okuk megvolt rá.
Mint ugyanis utóbb kiderült, Enkét már hat éve hol súlyosabb, hol enyhébb depresszió gyötörte, és amikor 2006-ban elhunyt szívelégtelenséggel született kétéves kislánya, Lara, feneketlen mélységbe ásta magát. Hiába kérlelték, elutasította a kórházi kezelés lehetőségét, rettegve a kudarctól, hisz – mint felesége beszámolt róla – korábban is roppantul megviselte lisszaboni és barcelonai mellőzése. Mégis erőre kapott, ennek jeleként idén májusban feleségével örökbe fogadtak egy csöppséget, de nyáron és ősszel már nemcsak lelki, hanem fizikai bajok is kínozták. Súlyosnak mondott, bár egészen pontosan nem diagnosztizált gyomorfertőzéssel kezelték, valahogyan azonban ezen is úrrá lett, és visszaállt a kapuba. Joachim Löw szövetségi kapitány kijelentette, adott az esélye rá, hogy a
vb-n ő legyen a kezdőkapus, aztán eljött a kedd délután, és sötétedni kezdett, mindenütt.
Miközben eredménytelenül keresték Enkét a szerettei és a sporttársai, ő három kilométerre az otthonától megállt a kocsijával egy vasúti átjárónál, kisétált a sínre, és megvárta, míg halálra gázolja a Bréma felől 160 kilométeres sebességgel robogó vonat.
Öngyilkossági szándéka felől kétséget sem hagy a búcsúlevele, amelynek létezését a rendőrség szóvivője is elismerte, ám hozzátette, nemcsak annak tartalmát tartják titokban (csupán annyi került nyilvánosságra, hogy bocsánatot kért családjától és kezelőorvosától az általa okozott csalódásokért), hanem a hozzátartozókra tekintettel és kegyeleti okokból azt is, hol találták meg.
Érthető. Olyasmit úgysem írhatott le benne, ami bárkinek is megnyugvást adna, a döbbenetet pedig felesleges fokozni, az így is hatalmas. Franz Beckenbauertől kezdve Martin Kind hannoveri klubelnökön és Christian Wulff alsó-szászországi miniszterelnökön át a csapattársakig mindenki ugyanazt a néhány banális mondatot ismételgette, ha szavak jöttek egyáltalán a szájára, törölték a válogatott tegnapi edzését, aztán rövid mérlegelés után a Chile elleni, szombati, kölni barátságos mérkőzést is. Ezt Theo Zwanziger, a német szövetség elnöke jelentette be, indoklásként annyit mondva: „Nem tudunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna.”
A gyászhír hallatán a szurkolók virágokkal, mécsesekkel és fényképekkel rakták tele a Hannover melletti Eilvese vasúti átkelőjét, a tragédia színhelyét, majd az éjszakai virrasztást követően szerda reggel százak zarándokoltak a Hannover Arénához, hogy még egyszer búcsút vegyenek szeretett kapusuktól vagy legalábbis a közszemlére tett mezétől.
A mostanihoz mérhető, aktív és nemzetközi szinten jegyzett labdarúgó öngyilkosságából fakadó megrázkódtatás legutóbb hetven esztendeje érte a futballvilágot; akkor Matthias Sindelar, az osztrák „Wundermannschaft” középcsatára vetett véget minden valószínűség szerint önkezével az életének, így tiltakozva a második világháború előtt az Anschluss ellen, egyúttal az elől menekülve, hogy a német „Nationalelf” színeiben kelljen pályára lépnie.
Robert Enkét viszont hiába várja már a német válogatott. Bár holtában sokkal nagyobb annak a jelentősége, hogy hiába várja a családja is.
origo.hu
Újabb részletek a halálos autóbalesetről: részeg sofőr okozhatta a Wartburg vezetőjének halálát
