A kultúra mint kampánytéma

A szocialistáknak a kultúrával való flörtje mindig kicsit házasságszédelgés-ízű udvarlás volt: elég csak arra visszagondolni, milyen színvonalú kultuszminisztereket voltak képesek kiállítani. Ám a kultúra rehabilitációja az orbáni gondolatkörben nem elszigetelt elem a társadalmi innováción belül.

Meglepő fejleménybe ütközhet mostanság a politikum világát búvárló szemlélődő: mintha kampánytémává kezdene válni a kultúra. Szokatlan jelenség ez, hiszen az elmúlt zavaros húsz esztendőben nem kényeztettek bennünket ilyesmivel: inkább mondhatnánk ezt az öt parlamenti ciklust a jogászok és közgazdászok szolid, de ellentmondást nem tűrő diktatúrájának. Az ő uralmuk persze szintúgy kultúra, nem is akármilyen hatással szellemi és fizikai létezésünkre; ám csupán szelet a tortából, egész helyett a rész. Ráadásul az utóbbi években épp az a két pillér rendült meg, amire a nyolcvanas évek végének történelmi hurráoptimizmusában szép új demokráciánkat emeltük: a jogállam és a piaci önszabályozás elve. Kiderült, hogy „a jogállami intézmények kiépülése” semmire nem ad garanciát: egy felfűtött, aberrált, csekély morális gátlással rendelkező politikai szereplő rendőrnek látszó elemekkel minden súlyosabb jogi következmény nélkül végigverethette lázongó népét; az isteni princípium helyébe emelt közgazdaságtan pedig nem volt képes belátni még azt az egyszerű zöldségpiaci törvényszerűséget sem, hogy semmilyen hókuszpókusszal, bűbájoskodással nem költhetsz többet, mint amennyid van. A kultúra azért értékelődött fel hirtelen, mert egyedül ez képes hatékonyan silbakolni a változó divatú üdvtanok fölött. (Régebben még a tételes vallás is képes volt betölteni ezt a társadalmi őrzőkutya szerepet – a kettőt együttesen nevezhetnénk kultusznak, amely fogalmat azonban a bolsevikoknak sikerült hosszú időre lejáratniuk.) Másutt is így van ez, nemcsak nálunk: a válságot ugyanis képtelenek azok kezelni, akik előidézték. Külső segítség kell, vagy inkább mégiscsak belső. Magunkba kell nézni, és ehhez nem elég az okos röntgen. Kulturális megújulás szükségeltetik az új világ építéséhez.
A kultúra küszöbönálló hazai politikai reneszánsza egyértelműen az ellenzékhez, nevezetesen a Fideszhez kötődik – az erre való halovány retorikai reakció pedig a megtépázott szocialisták felől érkezett. (A másik, amúgy húsz éven át kulturális hegemóniában, olykor kirekesztésben utazó pártocska jelenleg a puszta túléléssel vagy inkább a jussolással van elfoglalva; egy részük pedig módszeresen Gerébnek képezi át magát, ha netán lesz rájuk fogadókészség.) A szocialistáknak a kultúrával való flörtje azonban mindig kicsit házasságszédelgés-ízű udvarlás volt: elég csak arra visszagondolni, milyen színvonalú kultuszminisztereket voltak képesek kiállítani az elmúlt hét szűk esztendőben. Ám a kultúra rehabilitációja az orbáni gondolatkörben nem elszigetelt elem a társadalmi innováción belül: szervesen illeszkedik a hovatovább becsődölt politikai rendszer reformjához, sőt az egyik mozgatórúgójaként, már-már motorjaként szolgál. A régi beidegződések, beágyazottságok persze nem veszik ezt egyelőre komolyan: Orbán Viktor zsigeri kritikusai és örök ellenlábasai hajlamosak a kultúra felé fordulást afféle ravaszdi politikai taktikának, átmeneti szerelemnek tekinteni, ami ideig-óráig elfedi majd a gazdasági és államigazgatási reformszándékokat. Szkepticizmusukra remélhetőleg rácáfol az idő, ám a puding próbája csak akkor ejthető meg, ha feltálalják – nevezetesen a kormányváltás után. Addig pedig – ellenzékből – legfeljebb gesztusokra futja: fórumok teremtésére, szimbolikus konferenciák rendezésére.
Az utóbbi időben e kulturális konferenciák egyik kitüntetett szereplője Szőcs Géza, a költő, aki többször oda-vissza megjárta már a hadak útját. Literátori kvalitásait senki nem vitatja, miközben intellektuális ötletembernek sem utolsó. Politikai jövőjéről szivárványos találgatások folynak, illeszkedve az általános közéleti spekulációk fantáziavilágához: senki nem tud semmit, de mindenki tudni vél valamiféle holtbiztos részletet. Ráadásul Szőcsnek nemcsak irodalmi jelene van, hanem politikai múltja is: a rendszerváltozások után néhány évig az RMDSZ szenátoraként a bukaresti törvényhozásban is múlatta az időt. Mint a kultúra izgága embere nyughatatlan természeténél fogva egyszerre egyesítő és megosztó személyiség: esetleges markáns közéleti szerepvállalásának egyaránt vannak támogatói és ellenzői. A híd azonban még messze van, nem most kell átmenni rajta. Sokkal érdekesebb az a perspektívaváltás, hogy egy szabad szellem milyen alternatívával tudhat szolgálni a mára kissé pállott politikum pocsolyavizéhez képest. Mint cseppben a tenger, Szőcs Géza viharos évtizedei kiválóan illusztrálják, miféle szellemi izgalmaktól fosztjuk meg magunkat, ha a csupa kátyús járt utat sem vagyunk képesek elhagyni a járatlanért.
Forrásmunkaként egy friss és terjedelmes idei opus szolgálhat, amelyet Szőcs erdélyi írótársával, Farkas Wellmann Endrével együtt jegyez. Az Amikor fordul az ezred címet viselő kötetnek már a műfaja is zavarba ejtő: egyszerre beszélgetőkönyv és dokumentumgyűjtemény. Ha nem tudnánk, hogy egy egyetemi diplomamunka alapos háttértanulmányáról van szó, még azt is hihetnénk, hogy Szőcs Géza megőrült, és elkezdett életében szobrot faragtatni magának. Szerencsére ilyesmiről szó sincs: a különféle kulturális akciókból és attakokból „mellékesen” az utóbbi bő három évtized szemérmesen rejtegetett történelme kerekedik ki, a szobor talapzatát pedig mindannyiszor visszabontja a szarkazmus és az önirónia. E mentalitás mibenlétét remekül jellemzi a következő – máshonnan való – Szőcs-idézet: „Azt gondolom, Eckermann beszélgetései Goethével sokkal nagyobb példányszámban jelennének meg, ha Eckermannak lett volna fényképezőgépe, s ha Goethe hagyta volna magát fotózni, miközben ír vagy a folyóban úszkál, vagy a feleségét ölelgeti.” Igen, erről van szó: a kultúra új, szokatlan nézőszögeiről.
Szőcs Géza egy interjújában azt is elmondja, hogy a lazán strukturált halmazban talál az olvasó titokként kezelt történelmi tényeket, keserű anekdotákat, hajdani fényképfelvételeket, leveleket. Regénynek semmiképp nem nevezné, még ha egy regényesnek számító élet lenyomata is. Mindaz, ami egy élet néhány évtizedébe – pontosabban ezeknek az éveknek közéleti, politikai, végső fokon azonban mindig morális imperatívuszaiba, a rájuk adott válaszokra – belefér. Márpedig temérdek minden fér bele. Javaslat egy kisebbségi világszervezet létrehozására, romániai alkotmányos küzdelmek az erdélyi magyarság társnemzeti státusáért, agypezsdítő nemzeti futurológia, tiszteletlen gondolatatok Trianonról és ötvenhatról, szélesvásznú álom a Duna Virtuális Köztársaságról és a mintavárosállammá teendő Königsbergről… Költő a politikában, elefánt a porcelánboltban. Az olvasó pedig időről időre önfeledten felnyerít. A tabudöntögetés persze soha nem öncélú; mindig van mögöttes akaratképzés – mondhatni: vízió. Ez pedig éppolyan felszabadító, mint a sziporkázó humor. Bizonyság, hogy a kultúrának még akkor sem kell feltétlenül karót nyelnie, ha nemzeti sorskérdéseken töpreng.
S ha már abból indultunk ki, hogy a kultúra kampánytémává vált, kanyarodjunk is vissza ennek a bulvárverziójához. A könyv felidézi, hogy amikor Szőcsöt romániai politikai ellenfelei le akarták járatni, leleményes jelenetet is megrendeztek neki a sajtó nyilvánossága előtt. „Előkerült egy tizenhárom éves néger lány, aki sírva megölelte Szőcsöt, és ezt kiabálta: Drága Gézám, de jó, hogy előkerültél, most már el tudom majd tartani a kisbabát! Gyere haza a te szomorú kis párducodhoz!” Ha kétségeink lettek volna, honnét való Kósa Lajos prostitáltakkal való kompromittálásának forgatókönyve, immár minden világos. Olvassák a román sajtót.