A valóság szerelmesei

A Mai Manó Ház – Fotográfusok Háza és a cserhátszentiváni FotóFalu Alapítvány Minden, ami nem város címmel országos fotópályázatot hirdetett, hogy a kortárs fotográfia témái közé beemelje a városban megbújó természeti jelenségeket és a vidék állapotát. A beérkezett munkákból november 23-ig látható kiállítás a Millenáris Parkban.

Elhagyott övezetek, tarlók, romos hídfők, düledező bodegák, taj-számok mögött az arcok, az újpesti rakparton egy zughorgász: Rejtőzködő Magyarország. Az egyik díjazott, Vedres Ágnes képein falusi épületek a főszereplők, olyanok, amelyek mellett valószínűleg naponta húznak el a sötét ablakos dzsipesek százhússzal, útban Pest felé. Egy beszédes dinnyésbódé. Egy diszkont, egy méhkaptár. Pál Richárdot a falusi miliő urbanizálódása foglalkoztatja. Az épületek tiszta kontextusa. Az a láthatatlan folyamat, ahogy jellegüket veszítve szép lassan átalakulnak.
A fődíjjal jutalmazott fotós, Hajdú D. András pedig kérdez. Milyen emberek azok, akik kölcsönből fizetik a számláikat a hó végén, hogy aztán újabb és újabb kölcsönökből fizessék a kölcsönöket? Naplopó szélhámosok vagy peches szerencsétlenek? – áll az Old, a reménytelen falu című portrésorozat elején. Az ormánsági végvidék aprófalvas régiójában megbújó falut olyan családok lakják, akik akár háromszáz százalékos uzsorakölcsönökre kényszerülve tengődnek, munkahely nincs, a segély pedig sovány. A „leingyenélőzés” manapság pavlovi (pesti) reflex, és akkor lám, néhány arc, néhány valóságba exponált kép, és megreccsennek a sztereotípiák. Páczai Tamás egy siklódi iskolában látta meg a témát. Osztálykép, 2008. Összesen öt gyerek. Aligha láttak interaktív táblát. És így tovább. A tárlat figyelemfelkeltő céllal jött létre, s valójában egy formálódó, részben már megvalósult elképzelés része, amelyet az egri főiskola vizuális kommunikáció tanszékének szellemi köréből kikerült alkotók álmodtak meg néhány évvel ezelőtt. – Egy alapvetően szakmai, de amatőrök felé is nyitott fotográfiai műhelyt képzeltünk el, távol a városi környezettől, ahol van tér és idő az elmélyülésre, és ahol szabadegyetemmé fejlődve a kortárs fotográfia művelői rendszeresen találkoznak. Szerettünk volna egy helyet, ahol a klasszikus mester és tanítvány viszony ismét kiteljesedhet – mondta el lapunk kérdésére Telek Balázs fotográfus, a FotóFalu projekt vezetője és egyik ötletgazdája. A sors úgy hozta, hogy az elképzelések évekkel később Nógrád megyében találtak otthonra. KicsiVilág néven tavaly nyáron már megvalósult itt egy kisebb fesztivál, és egy camera obscurával foglalkozó fotóművészeti tábor, idén év elején pedig cserhátszentiváni székhellyel jött létre a FotóFalu Alapítvány – nem véletlenül. – Nógrád megye a főváros közelsége ellenére ma a senki földje.
Küzd a perspektívátlansággal, az elöregedéssel, az elnéptelenedéssel. Esélye sincs a komolyabb gazdasági fellendülésre. A dél-cserháti mikrotérség kitörési lehetősége a kulturális turizmus megteremtése. Hosszú távon egy legfeljebb néhány ezer fős kistérségi rendezvényben gondolkodunk. Nem a tömeg a cél, hanem a fenntarthatóság – mondta el lapunknak Jozipovics György, az alig kétszáz fős FotóFalu, Cserhátszentiván polgármestere, aki nyolc éven át vizuális kommunikációt tanított az egri főiskolán. Korábbi tanítványaival együttműködve egy kulturális alapú vidékfejlesztési program megvalósítását határozták el, amelynek három pillére: egy nyári szabadegyetem, a hozzá kapcsolód FotóFalu fesztivál, és KicsiVilág zenei fesztivál néven egy háromnapos világzenei fesztivál.
A kezdeményezéshez néhány környékbeli település, Kutasó, Garáb és Bokor is csatlakozott. A tervekből elegendő pályázati támogatás híján idén egyelőre mindöszsze egy nyári alkotótábor valósult meg júliusban, ahol hat mester és két laborvezető segítségével archaikus és digitális technikákkal ismerkedtek a résztvevők. Folyt. köv. júliusban, Cserhátszentivánon.