A sajóbábonyi cigányok és a településre látogató jobbikosok közti összecsapásokat követően polgárháborús veszélyről beszélt a minap. Valóban ennyire súlyosnak látja a helyzetet, vagy voltak azért ebben a kijelentésben hatásvadász elemek is?
– Azt látom, hogy az ország egyes térségeiben a hamu alatt izzik a parázs. Súlyos ellentétek feszülnek egymásnak, amelyek, mint Sajóbábony esete megmutatta, könnyen erőszakba torkollhatnak. Ha az összecsapások komoly rendőri erőket kötnek le, közben nagy területek maradhatnak megfelelő ellenőrzés nélkül, s válhatnak fosztogatók prédájává. A lángoló Párizs képe elevenen él bennem. A helyzet egyre feszültebb, ilyen jellegű zavargásokra bizony most már Magyarországon is fel kell készülni.
– Arra gondol, hogy ha például Sajóbábonyban ölre mennek az emberek, egy olyan nagyváros, mint Miskolc is szinte védtelen maradhat, mivel nincs elég rendőr?
– Erre gondolok, de ez nem csak Miskolc problémája. Ugyanez a helyzet Szabolcsban, Békésben, Baranyában.
– Mi hiányzik igazából? Korábban ön is többször panaszkodott arra, hogy kevés a rendőr, de vajon csak ez a probléma?
– A rendet hiányolom, s még nagyon sokan mások is. Akit a közlekedésben nem érdekelnek a záróvonalak és a piros lámpák, az az élet más területein is könnyebben megszegi a szabályokat. Egyelőre csak fenyegetettségről beszélünk, ám az emberek még akkor is úgy érzik, hogy bizonyos helyekre nem szabad sötétedés után merészkedniük, ha konkrétan velük szemben nem követtek el bűncselekményt.
– Miskolcon például nem érdemes esténként sétálgatni?
– Hangsúlyozom, hogy én nemcsak Miskolcról, hanem szinte országos jelenségről beszélek. Veszprém, Olaszliszka, a romák elleni gyilkosságok azt mutatják, hogy az ország különböző pontjain kitapintható a feszültség. Ki kell mondanunk, hogy a problémák valódi gyökereivel eddig egyetlen kormány sem akart foglalkozni.
– Aki viszont mégis meg mert szólalni, az könynyen az úgynevezett liberális értelmiség célkeresztjében találhatta magát. Önt, mint szocialista politikust, sosem támadták?
– Ezt nem pártügynek tartom. A rendszerváltozás óta a romák problémáival senki sem foglalkozott. Vannak persze komoly próbálkozások a felzárkóztatásra, munkahelyteremtésre, de ezek elszigetelt jelenségek. A gondok sokasodnak, a romaság összlétszáma nő, s a feszültség is. Amikor kiálltam Pásztor Albert rendőrkapitány mellett (aki egy sajtótájékoztatón azt mondta, az elmúlt két hónapban az összes miskolci rablást cigányok követték el – Gy. Zs.), akkor is a közbiztonság mellett léptem fel.
– És ehhez akkor az ellenzék támogatását is megkapta…
– Miskolcon minden politikai erő az ügy mellé állt, mivel mindannyian ismerjük a valós veszélyeket.
– Ám a kérdésről nem folyhat nyílt párbeszéd, hiszen gyakran olyanokat is rasszistának bélyegeznek, akik csak a tényekről beszélnek. Ezért nem felelős senki?
– Senkit nem akarok címkézni, közös a felelősség. Amikor ezek a kérdések napirendre kerültek, mindig alakult valamilyen bizottság, megrendeltek tanulmányokat, de ez ma már kevés. Az emberek nem ezt várják tőlünk. Eredményeket csak akkor lehet produkálni, ha közvetlen közelről ismerjük a problémákat. Mégis az a jellemző, hogy távoli, fűtött szobákból adnak okos ötleteket meg fogalmaznak meg elvárásokat.
– Nem is érez semmilyen előrelépést?
– Sokkal inkább meghökkenést tapasztalok az események láttán, gyakorlati intézkedések egyelőre nem körvonalazódtak. De fontos lenne, hogy végre vegyünk egy nagy levegőt, s mondjuk ki, hogy a magyarság sorsáról van szó. Illetve én mint miskolci polgármester azt is mondom, többek között Miskolc sorsáról van szó. Minden érintettel le kellene ülni, s végre abba kellene hagyni egymás gyalázását. Helyzet van, s az, ahogyan azt kezelni tudjuk, száz évre meg fogja határozni a magyarság jövőjét.
– Mégis ki fogja ezt elkezdeni?
– Nagyon nehéz kérdés. A politikai csatározás végeláthatatlan. Kétségtelen, hogy a kormánynak lennének komoly feladatai, de az ellenzéknek is azt kellene mondania, hogy üljünk le egymással, s dolgozzunk ki konkrét cselekvési terveket.
– Mik lehetnének ezek a konkrét tervek?
– Nézzünk szembe a tényekkel! A szerencsésebb régiókban az egykori határőröket átvezényelték rendőrnek, de Miskolcra nem érkeztek új emberek. Folyamatosan nyolcvan–száz fő hiányzik az állományból, ami ekkora városban jelentős hiány. A kezelés alapja viszont mégiscsak a munkahelyteremtés. A kormány Út a munkába programját jó lépésnek tartottam, még ha jelentős erők legyengítették is. Az igazi nehézség, hogy olyan munkákat kell találnunk, amelyeket az alacsony képzettségű emberek is el tudnak látni.
– De mik lehetnek ezek? Épp az önök környékén szűntek meg egymás után a gyárak…
– A kohászat megszűnt, a mezőgazdaságban sincs munka, az emberek tömegével kerültek utcára. De például az autópályák és környezetüknek rendben tartása vagy az erdőtelepítés megoldható alacsonyan képzett munkaerő alkalmazásával is. Azon kellene elgondolkodni, jó-e, hogy az ilyen munkákat is vállalkozóknak adjuk ki, vagy inkább a közmunkaprogramot kellene kiterjeszteni.
– Be lehet-e vezetni azokat az embereket a munka világába, akik két generációra visszamenőleg egyetlen családtagjukat sem látták dolgozni?
– Láttunk arra kísérleteket, hogy bizonyos helyeken akkor akarták csak kifizetni a segélyeket, ha az illető készséget mutatott a munkára. Szerintem ezt országosan alkalmazni kellene. A munkahelyteremtés az állam és az önkormányzatok feladata, de annak a további segélyezését át kell gondolni, aki a felkínált munkát nem fogadja el.
– Tehát nem tartja ördögtől való gondolatnak, hogy aki nem hajlandó dolgozni, az ne is kapjon segélyt, és az sem, aki a pénzt alkoholra, cigarettára, játékgépezésre költi?
– Ezt a világ számtalan országában így csinálják. Úgy gondolom, ha valamit hatszáz polgármester megfontolandónak tart, akkor az nem lehet ördögtől való.
– A Monokon elhíresült szociális kártyáról mi a véleménye?
– A kisebb településeken megvalósítható a modell, a nagyvárosokban a technikai kivitelezése nehézkesebb. A kollégáimmal végigtárgyaltuk, Miskolcon nem tartjuk bevezethetőnek.
– Mire gondolt, amikor először hallotta az edelényi polgármester kijelentését, miszerint romák lakta térségekben szándékosan tesznek kárt az anyák gyermekeikben, hogy aztán több segélyt kapjanak utánuk?
– Ilyen kijelentésnek nem lett volna szabad elhangzania.
– Moldova György ugyanerről számolt be miskolci riportkönyvében, amelynek megírására éppen önök kérték fel a szerzőt…
– Ez egy közszájon forgó pletyka, ezért szerepelhetett a könyvben.
– De csak pletyka, semmi több?
– Én nem feltételezek ilyet embertársaimról.
– Borsodi tanároktól mindazonáltal rendszeresen hallani, hogy amit az iskolában felépítenek, azt az otthoni közeg rögvest lerombolja, mivel sok szülő egész egyszerűen nem tud megfelelő körülményeket biztosítani a gyerekeknek. Önök gondolkodnak-e azon, hogyan lehetne az iskolapadban tartani a hátrányos helyzetű fiatalokat?
– Akkor jó a rendszer, ha a szülőkkel is együtt lehet működni. Szerencsésnek tartanám például, ha a képzettséggel nem rendelkező anyák, apák ugyanabban az iskolában tanulhatnának, mint gyermekeik, s ott szerezhetnék meg legalább az általános iskolai végzettséget. Ez hosszú távú projekt, ám fontos, mivel a gyereknek nem szabad mindig rossz példát látnia a szüleitől. A felnőtt romák egy részét az érettségiig is el kell juttatni. Miskolcon évente száz embert tudunk képezni, ami lehet, hogy kevés, de akkor is fontos eredmény. Világos pályát kell felvázolni, amelynek a végén nem állhat más, mint a munka. Azok a roma családok, amelyekben létezik valamiféle perspektíva, például legalább az apa tud dolgozni, sokkal jobban meg is tervezik a családot, tudják, mennyi terhet bírnak el. Ennek hiányában jutunk el odáig, hogy polgárháborús veszélyről beszélgetünk, hiszen az összetűzések hátterében szinte mindig a szegénység és a nyomor áll szerte a világon. Akinek nincs vesztenivalója, az válhat a legveszélyesebbé. Ha nincs mit ennie a gyereknek, akkor sokan bármire képesek lehetnek. De korántsem mellékes kérdés, mi lesz azzal, akitől elvesznek, akinek lerombolják a kis vagyonát. Ezek mind olyan kérdések, amelyeket szerintem sokan nem is értenek a fővárosban.
– Szigorítsuk a büntetési tételeket? Attól a probléma még nem oldódik meg…
– A megélhetési bűnözés fogalma a polgárok nagy része számára nem elfogadható. Attól a nagymamától, akitől elvesznek ötezer forintot, noha az neki is egy hétre való pénze volt, nehéz azt kérni, hogy legyen elnéző. A gyűlölködés meg egyre csak erősödik.
– Elfogadhatónak tartja, hogy ne csak a sértetti, hanem az elkövetői oldalon is feltüntethető legyen az etnikai hovatartozás?
– Azt látom, hogy Amerikában elég világosan behatárolják ezt. Bűnügyi szakemberekkel kellene beszélni arról, hogy nálunk mekkora lenne ennek a visszatartó hatása.
– Rasszista megnyilvánulásnak lehet-e nevezni például, ha egy rendőrségi közleményben leírják azt is, hogy a körözött személy milyen etnikumhoz tartozik?
– Nem célom az uszítás, a tűz, ha csak takaréklángon is, de ég. Ennek a konkrét ügynek az eldöntését szakemberekre kell bízni, de az biztos, hogy a problémát nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni.
– A Jobbik például biztosan nem ezt teszi, s főként Borsodban meglepően jól szerepeltek, alighanem éppen emiatt…
– A lényegi kérdés, miből születik egy ilyen szervezet. Azt gondolom, valaminek a hiányából, ami az országban sokakat érint. Ez pedig az, hogy nagyon sokan fenyegetettnek érzik magukat. A Jobbik kijelentéseivel nem tudok azonosulni, de meg kell érteni, hogy ez a fenyegetettség valós. A nyomor és az állandó veszélyérzet pedig táptalaja a szélsőségeknek.
– Ezért a döntéshozók nem is mernek hozzányúlni a kérdéshez?
– Az emberekkel a polgármesterek állnak közvetlen kapcsolatban, hiszen fogadóórákat tartunk, meccsekre járunk, beszélgetünk. Mindannyiunknak az a célunk, hogy településünk előrébb jusson, ám az érdekeink érvényesítése lassú folyamat. A bajok többnyire vidéken történnek, jelentős részüket a fővárosban nem is lehet érzékelni. Azt látom, hogy döntéshozói szinten jelen pillanatban az általános tanácstalanság jellemző. Mi viszont vidéken élünk, saját bőrünkön érezzük a problémákat, s azt mondjuk, eljött az idő a cselekvésre. A nemzet sorsa iránti felelősség is azt mondatja velünk, hogy végre lépni kell.
origo.hu
Párkányi fürdő: Eredményre jutott a szlovák közegészségügyi hivatal az agyevő amőba által fertőzött fiú ügye kapcsán
