Ágyúcsövek az ellenzékre

Lehet, hogy meglepetést okozunk, de le kell szögezzük: komoly esélye van a sikerre a posztleninista utódpártnak. Kissé darabosak ugyan, fantáziátlanul darálják az unos-untig ismételt kliséket, de meg kell hagyni: imponáló az a pitbull-szívósság, ahogy újra és újra nekiveselkednek az ellenzék befeketítésének. Egyre monotonabbul, szinte már csak rutinból szórják átkaikat. Teszik a dolgukat, de már érződik: hiányzik a meggyőződés, nem engedelmeskedik a rúgásra lendülő láb. Már megkopott az egyenlítésbe vetett hit.
Pedig rosszul teszik, ha elszontyolodnak a számukra kiábrándító népszerűtlenségi mutatóktól. Rosszul bizony, mert bárki bármit mond: egész jó sanszaik vannak a parlamentbe való bejutásra. Sőt ha jól hajráznak, akár a tíz százalékot is megcsíphetik. De lássuk csak, milyen téren kell erősíteniük, ha kellemes meglepetést akarnak okozni még a létminimum alatt méterekkel is kitartó maradék szimpatizánsi körüknek. Egyes politikusaikat célszerű lenne messzi utakra küldeni, ember által ritkán látogatott, viszonylag lakatlan területeire az országnak. Miután ilyen elnéptelenedő pusztaságok négy plusz nyolc év posztkommunista kormányzás után egyre bővebben állnak rendelkezésre, ez nem okozhat számottevő problémát. Azzal az előnnyel is járhatna, hogy megismerkedhetnének az alattvaló bennszülöttekkel. Egyvalamit ellenben a lelkükre kell kötni: a világ minden kincséért se árulják el, milyen párt színeiben fejtik ki népboldogtalanító áldatlan tevékenységüket. Tekintettel arra, hogy az adóvégrehajtók, behajtó, pénzügyi szolgáltató és uzsoráscégek ma már ráfanyalodnak az egyszerű televíziós készülékek lefoglalására is, csekély a valószínűsége, hogy híradóból, parlamenti közvetítésekből felismerjék őket. Ahogy ismerjük azonban Lendvai Ildikót, Molnár Csabát avagy Katona Tamást, Juhász Gábort – hogy csak a legvérmesebb parlamenti-utcai harcosokat említsük, nemigen lehetne őket lelakatolni, s így megtalálnák a módját, hogy folytassák mozgalmi kirohanásaikat. Meg aztán nézzünk őszintén szembe a keserű igazsággal. Ha minden vehemensen gyűlölködő, Téli palotát rohamozó hevületű MSZP-s politikust elküldenének országnéző sétára, ki maradna tőlük a T. Házban?
Be kell hát ismerjük, jobb híján mégiscsak érthető a részükről, ha a „Minden ágyúcsövet az ellenzékre!” stratégiát választják. Belátták, hogy új szavazókat nem tudnak megnyerni, így immár csak arra vigyáznak, hogy a régiek egy részét megőrizzék. Mi mással lenne magyarázható, hogy Molnár Csaba kancellária- és gyűlölködésügyi miniszter olyan szidalomáradatot zúdít a polgári képviselőkre, amivel A bolsevik párt története című sztálinista filmbe vágás, utószinkronizálás nélkül egy az egyben be tudott volna kerülni. Aki így süvölti egyetlen konkrétummal alá nem támasztott vádjait, az tudja: semmi esélye újabb szavazók megnyerésére. Azokból kell főzni, akik még nem potyogtak ki a tarisznyából.
Bizonnyal szerepet játszik az örökifjú hajtépő MSZP-pártelnöknő és csapata lankadásában a Szonda Ipsos legújabb felmérése, amely számukra váratlanul nem az előretörésüket, hanem további lecsúszásukat regisztrálja. Azt hitték, mint máskor, most is érkezik a baráti segítség, és lehet lobogtatni a friss közvélemény-kutatási adatokat: Na ugye! Nem halt ki a szoci virtus, nem lehet leírni bennünket. Lehetne gondolni, hogy a kimondottan lehervasztó felmérés elgondolkodtatja Lendvaiékat – valahol mégiscsak utat tévesztettek. Megjósolható azonban: jottányit sem fognak eltérni a bevált rossz kampánysémáktól. Pedig nem ártana fellapozniuk az annaleseket. Még olyasmit is találnának, hogy legutoljára 2007 márciusában voltak a Szonda statisztikái alapján húsz százalék felett az összes szavazót alapul véve. Mert mi is történt akkortájt? A 2006. őszi hatósági szélsőséges lakossági fenyítés és embervadászat nagy sikerére való tekintettel az 1848-as forradalom évfordulóján is repetázni akartak szadizmusból, brutalitásból. Nem kell hozzá nagy politológiai őstehetség, hogy nyilvánvaló legyen: az embereknek már elege lett abból, hogy nemzeti ünnepeinket kiadós rendőrségi kilengésekkel tegyék tönkre.
Egyszóval kár lenézni a polgárokat, sokkal jobban odafigyelnek a politikai eseményekre, mint az utódpártiak remélik. Azt is jól látják, hogy az SZDSZ után kezd szétesni a nagyobbik kormánypárt is. Ajánljuk a figyelmükbe a már mesterségesen szétzilált rendszerváltó MDF-kormány és a MIÉP 1993/94-es sajtónyilatkozatainak tanulmányozását. Meglepően sok hasonlóságot fognak fölfedezni saját megnyilvánulásaikkal. Süt belőlük az elkerülhetetlen vereségre való készülődés. Ugyanígy ne röstelljék átböngészni a Giczy György-féle KDNP haláltáncának emlékeit. Ne feledkezzenek meg feleleveníteni továbbá a Torgyán József és társai által szétdúlt kisgazdapárt szomorú eseménysorát. Az MSZP-ben és a kormányban is egymást érik az alaptalanul hencegő, a polgárokat idegesítő, heccelő, indokolatlanul öntömjénező megnyilatkozások. Képtelenek felfogni, hogy az emberek rosszul tűrik, ha hosszú időn keresztül mindenért őket szúrják le és hibáztatják, miközben látják a kormány elképesztő önzését és dilettantizmusát. Mi lehet a probléma gyökere? Például az, hogy nincsen vezetve a pártjuk. Lendvai Ildikó egy titkárnő minden kellékével rendelkezik, ám ez édeskevés egy – igaz, csak elvileg – kormányzó formáció egyben tartására, s főként irányítására. A szigorúan káráló kotlós tempó akkor sikeres lehet, ha valakinek frakcióvezetőként kell beterelnie a szavazásokhoz az ülésterembe a megfelelő számú büféző képviselőt, pártelnökként már más kvalitásokat kellene csillogtatnia. De hát hogyan szabhatna fazont egy olyan politikus, aki világéletében mindig a főnök iránymutatásai, ukázai szerint pattogott, függetlenül attól, hogy cenzúrázásról vagy nyugdíjasklubok közönségének agitációjáról volt szó? Nem nyerő már a régi idők szocija. Így aztán marad a minden koncepció nélküli, összevissza cserregés és rácsodálkozás, hogy a dolgok nem akarnak menni maguktól. Nem értik, miként eshet meg, hogy a fővárosi szocik ukmukfukk kilépnek a koalícióból, anélkül, hogy bárkivel egyeztettek volna. Álmélkodhatnak, miként fordulhat elő az a kirekesztés, hogy nem csak ők szerepelnek a tévék műsoraiban.
Meg azon is elmorfondírozhatnak, miként fullad teljes érdektelenségbe a Fidesz-ármány ellen indított „leleplező” sorozat. A hiányzó főnöknek ott lenne a Bajnai – vethetik közbe. Igen, csakhogy a Hajdú-Bét-es multihű üzletfit éppolyan önállótlan fából faragták, mint szocialista társnőjét. Ő is csak a felsőbb elvárásoknak képes megfelelni – politikai szamárvezető nélkül annyira van hitelesítve, mint amit napjainkban bizonyít. Musil híres könyvének címét kölcsönözve ő A tulajdonságok nélküli ember. Mi lehet tehát a megoldás az utódpárt háza táján? Ezt bizony nekik kell kihordaniuk. Ha minden igaz, lesz rá idejük bőven, hogy megtalálják a megfelelő embereket. Ha még lesz MSZP.