Állag meg óvás

A 2009. november 7-i számban Pethő Tibor Állagmegóvás – Helyreállítható-e az elpusztított régi királyi palota? címmel jelentetett meg fontos, gondolatébresztő cikket. Végre leírta azt, amit többen kimondtak ugyan, de leírni nemigen mertek (vagy akartak): „A háborúban súlyosan megsérült királyi lakot egyszerűbb lett volna eredeti formájában helyreállítani, ám a politika és a modernizmus bűvöletében élő építésztársadalom mást akart. A hatvanas-hetvenes évek hangulatát idéző komplexum jelenlegi állapota aggasztó.”
A cikkben leírtakkal lényegében maradéktalanul egyetértek. Az sarkallt mégis írásra, hogy rámutassak néhány olyan körülményre és összefüggésre, amely – véleményem szerint – szorosan hozzátartozik még ehhez a kérdéskörhöz. Budapest panorámájának meghatározó eleme a budai Várhegy, azon is elsősorban a királyi palota. Ezért is kiemelt jelentőségű számunkra a sorsa. Dacára a háborús sérüléseknek, korántsem kellett volna „kibelezni” a királyi palotát, amelynek mai sziluettje voltaképpen nem több Potemkin-falnál. Mint ahogy a palota körüli, szintén megsérült értékes épületeket is barbár módon szétverték, vagy máig is rom a Dísz téri Honvéd Főparancsnokság csonkja. Csak kisebb részben állították helyre az egykori kerteket, a Vár-bazár évtizedek óta pusztul, jelenlegi helyzete az ország szégyene.
Bár igaz, hogy a kommunista hatalom igyekezett szó szerint venni az Internacionálé közismert (s manapság is énekelt) mondatát, hogy a feladat: a múltat végképp eltörölni, azért a jelszó végrehajtása tekintetében (hála istennek!) korántsem voltak mindig következetesek. A cikkből az is világos, hogy nem lehet kizárólagosan a politikai hatalmat felelőssé tenni, hanem a magyar tudományosság bizonyos hangadóinak és egyes „vezető építészeknek” a felelőssége sem kérdőjelezhető meg.
Ami a palotával történt az 1945 utáni évtizedekben, nem egyszerűen valamiféle szakmai hiba, hanem olyan bűncselekmény, amely sok százmilliárdos kárt okozott, és az eszmei kár pénzben ki sem fejezhető. A hatalmas pénzért végzett külső és belső átalakítások nem csak művészeti szempontból megkérdőjelezhetők. Drasztikusan megváltozott például az épület klímája. Egy évtizeden keresztül régészként dolgozva a déli szárnyban (Budapesti Történeti Múzeum) a meleg nyarakon szinte elviselhetetlen volt az irodákban (és kiállítótermekben) való tartózkodás. Az északi szárnyban (ma Ludwig Múzeum), amikor még a Munkásmozgalmi Múzeum működött benne, a dunai frontra helyezték az emeleti férfitoalettet, amelynek ablakából a teljes dunai panorámát lehetett látni, miközben a munkaszobák egy része a belső udvarra nyílt…
Elhibázott az a koncepció, amely a királyi palotába olyan közgyűjteményeket helyezett el, amelyek ma (is) működnek benne. Bármekkora összegbe is kerül, nem lehet más választásunk, mint a palota teljes helyreállítása az 1945 előtti állapotnak megfelelően. Gondoljuk csak meg, a lengyelek a szó szoros értelmében porig rombolt (!) varsói királyi palotát teljesen újjáépítették, pedig városképi szempontból korántsem volt olyan hangsúlyos, mint a Budavári Palota. S mindezt a kommunista lengyel hatalom megtette. Csakhogy még ők is elsősorban lengyel hazafiak voltak, csak másodsorban kommunisták. Nálunk a kommunisták első-, másod- s harmadsorban is kommunisták, csak sokadik helyen van jelen magyar mivoltuk, legfeljebb annyiban, hogy többségüknek (jobb híján) az egyetlen ismert (és használt) nyelve a magyar volt.
A Várban még ma is akad üres telek, például éppen a Dísz tér sarkán árválkodik egy pompás palota helye. Egyes (szintén fölöslegesen) lebontott épületek pótlására viszont jellegtelen építményeket emeltek (a Szentháromság téren, a nyugati vársétányon stb.). Az egykori domonkos templom tornyának felső szintjét, tetejét úgy alakították ki, hogy hangulatában döbbenetesen elüt a várbeli épületektől. A templom esetleges helyreállítására persze nem is gondoltak. Barbár módon lebontották a háborúban megsérült Mária Magdolna-templomot. Így a magyarok templomából csak a torony maradt, míg a németek temploma („Mátyás-templom”) lényegében ma is teljes pompájában áll. Hasonló „hazafias megoldás” Európa egyetlen más országában sem lenne elképzelhető.
A Margitszigeten a sérült, de lényegében álló Ybl-fürdőt is lebontották, ami a helyére épült, építészeti értékben meg sem közelíti a régit, de „modern”. Visegrád (Salamon-torony) meg Esztergom várának vasbeton kiegészítései, a diósgyőri vár rondellájának vasbeton héjazata a magyar „műemlékvédelem” legkirívóbb teljesítményei közé tartoznak.
Mindezekért (s ez csak néhány kiragadott példa) korántsem csak a politika tehető felelőssé! Húsz évvel a rendszerváltás után ideje lenne már azzal is szembenézni, hogy az 1989 előtt politikai hatalmat gyakorlók mellett kik voltak név szerint azok a tudósok és szakemberek, akik gyakran az elvárttól is szolgalelkűbben szolgálták ki a diktatúrát, s miközben hatalmas károkat okoztak az országnak, a náluk kevésbé buzgókat, a vonakodókat, a valamilyen (lehetséges) formában „ellenállókat” rafinált módszerekkel igyekeztek szakmailag ellehetetleníteni, úgyszólván megsemmisíteni, száműzni. A kutatás ennek a kérdésnek a megválaszolására még nem tett kísérletet. Aligha véletlenül! A történészszakma egyes hangadói is 1989 után óva intettek a „boszorkányüldözéstől”, s így nem csodálkozhatunk azon, hogy bizony elmaradt a szakmai „megtisztulás”. A budai királyi palota kutatása, fenntartása tekintetében Zolnay László (1916–1985) régész volt az, aki lényegében magára hagyottan küzdött értékeinek megmentéséért. Czagány István mellett így az ő nevét sem lehet említetlenül hagyni. Gerő László viszont, akit sokan ma is a magyar várkutatás „atyjaként” tisztelnek, kétségtelen (és sok tekintetben kétségbe vonható) eredményei mellett a Vár (s benne a várpalota) ügyének sokkal többet ártott, mint amennyit használt.
Csorba Csaba
régész-történész-levéltáros