Barroso hite

Leendő uniós biztosok látogatják a napokban a bizottság elnökét, José Manuel Barrosót. Távozóban egy kék fedelű brosúrát kapnak tanulmányozás céljából, amelynek címe: Politikai irányelvek a következő bizottság számára. Barroso az elkövetkező 2009–2014-es időszak feladataként öt fontos irányelvet említ: a gazdasági növekedés újraindítását, a munkanélküliség elleni küzdelmet, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának mérséklését, a terrorizmus elleni fellépést és az állampolgároknak a döntésekbe való bevonását. Az irányelvek megvalósítása nyilván a leendő biztosok feladata lesz, nem mondhatják, hogy a teendőkről nem kaptak világos eligazítást.
Az ilyen brosúrákban kötelező Jean Monnet-idézetek után (amelyek az európai országok együttműködésének szükségességére utalnak) a szerző kifejti, hogy milyen Európában hisz. Ezek szerint olyan Európa lenne kívánatos, amely egy felelősségteljes szociális piacgazdaságra épül, amely mindenki számára lehetőségeket nyújt, amely invesztál a tudományba, amely kivezeti az európai gazdaságokat a jelenlegi krízisből, biztonságot nyújt az energiaellátás terén, ellenáll a protekcionizmusnak és kiáll a globális pénzügyi piacok szabályozása mellett. E kérdésekben nehéz lenne nem egyetérteni a bizottság elnökével, ugyanakkor a makroökonómiában egy kicsit is jártas olvasónak feltűnhet, hogy míg a szöveg mindvégig szociális piacgazdaságról beszél, a mondanivalót illusztráló ábrán nyílt piacgazdaság szerepel, márpedig ez a két kategória egymás ellentéte, gyökeresen eltérő gazdaságpolitikák tartoznak hozzá. Szociális piacgazdaságnak azt hívták, amely a nyugat-európai országokat a második világháború végétől a hetvenes évek közepéig-végéig, a neoliberális eszmék uralomra jutásáig jellemezték. A szociális piacgazdaságban például evidens volt, hogy az a jobb társadalom, amelyben a társadalom egyes rétegei között kicsik a jövedelemkülönbségek (tehát egy széles középosztály van), és ennek érdekében például erősen progresszív jövedelemadót alkalmaztak. A nyílt piacgazdaság már a Reagan–Thatcher-féle neoliberális eszmerendszer terméke, amelyben az adózás progresszivitását megszüntették, vagy legalábbis nagymértékben csökkentették, amelynek eredménye a valamikori középosztály jelentős részének leszakadása, a társadalmi feszültségek kiéleződése, amely ma már Európa nyugati felét is jellemzi. Az európai polgár eldöntheti, hogy saját tapasztalatai alapján inkább Barroso szavainak, vagy a brosúrát magyarázó ábrának hisz.
Barroso szavait hitelesebbé tenné, ha legalább bevezetőül megmagyarázná, hogy a 2000-ben, az akkor még csak tizenöt fejlett államból álló unió számára kidolgozott úgynevezett lisszaboni program, amely 2010-re azt a célt tűzte ki, hogy az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”, miért nem valósult meg?