Ha úgy vesszük, nem sok minden változott 1914 óta. Ha van közhely, akkor a Balkán mint puskaporos hordó az. De minden közhely súlyos valóságtartalommal bír. Miért hát mégis, hogy első látogatásom óta, mint Melchiades mágnese, vonz ez az ország? Pedig nem vagyok katasztrófaturista, sőt turistának is katasztrofális vagyok, megyek a fejem után, és aztán egyszer csak házról házra adnak, ritkán vagyok statisztikai adat, mint eltöltött vendégéjszaka. Amikor először ránéztem a térképre, azonnal láttam, hogy Bosznia-Hercegovina szív alakú. Ez csak egy jel, egy kis ikon, akár egy képeslapon, de talán ez a kiindulópont. Az illúzió, hogy ha nem lenne lehetetlen, hát itt lehetne. Az igazi multikulti. Az ember a szívével lát. Pulzálás, lüktetés, zene. Muzika, agresszija, mint egy Kusturica-filmben. Minden borzalmával együtt lehengerlően őszinte. Az élet egy csoda, hogy a jó Emirnél maradjunk. És az unalom is öl.
Ezért aztán ezúttal nem Slavonski Brodnál lépek be az országba a háborús bűnösök tacepaóival dekorált határőrbódék mellett, jó lesz az majd visszafelé, Banja Luka az irány, mert az első célpont Jajce. Jaje egyenlő tojás: a város a tojás alakú szikláról kapta a nevét, amire a fellegvár épült. A Monarchia idején két vasútvonala is volt, és a haladás jegyében akkor épült az Elektrobosna vegyi üzeme meg az azt tápláló vízi erőművek, amelyeket aztán a második világháború után megfejeltek egy elegáns alumíniumkohóval is a Verbász partján, hiszen mégiscsak itt kiáltotta ki Tito a háromnemzetiségű új jugoszláv tagköztársaságot. Hajnal van, állok az ablakban, és nézem a füstöt. A kérdés bántóan egyszerű, mégis feltehető: mit keresek egy félig felépült házban egy végtelenül barátságos bosnyák családnál a hetvenes évek Ózdján? Nyilván Csontváryt. A világ legnagyobb plein air festője megfestette itt A jajcei villanymű éjjel és a Jajcei vízesés című képeit. Hogyan, mivel jött ide a nyugalmas patikából, és miért, nem tudom. Hogy ide kellett jönnie, világos. Megkeresem, hová tette le az állványt. Megvan, bár a kilencvenhatos árvíz elmosta a hidat és a vízesés egy részét is. Zubog, dübörög a víz, együtt kiált a világba Kosztka Tivadar hangjával: „A befolyástalan elme éppúgy, mint az isteni lángész, a teremtő erőben keresi és találja meg életének a halhatatlanságát. Az isteni zseni teremtő erővel hozza létre az anyagot, az emberi zseni ebbe az anyagba pedig beleleheli a valóságot. Egy alkotást meg kell becsülni, éppúgy, mint minden virágot, minden kőzetet, minden állatot sajátságos fajtulajdonsága szerint kell szemlélni.” Beljebb megyek tehát szemlélődni. Olyan, mintha tegnap este ért volna véget a háború, ez a legutóbbi, és még senkinek sem lett volna ideje standolni. Egy campanile, mintha Velencében, pedig a Szent Lukács-templom harangtornya, Omer bég háza, az Esma szultán dzsámi, egy Mithras-szentély, a Medve-torony, katakombák, városkapuk, a ferences monostor, ahol üvegkoporsóban őrzik az utolsó boszniai király, Tomasevic István csontvázát, akit jajcei megkoronázása után öt évvel Mohamed szultán fejeztetett le a szemközti dombon, ahová éppen átnézek híd helyett egy Drina nevű helyi cigaretta füstjén át, amelyet a közös konyhában kaptam két szerb kamionostól. Ennek itt sose lesz vége, villan át az agyamon, ki innen. Egészen a Pliva-tóig, amely mindössze két kilométer, és nyugodt és boldog, mivel elfelejtették a környezetét rommá lőni. Tórendszer ez tulajdonképpen, kacsákkal, horgászhelyekkel, ladikokkal és a világ egyik legjobb kocsmájával, amely egy pár négyzetméteres szigeten helyezkedik el, a felszolgálásra váró halak és sörök egyelőre a vízben. Az asztaloktól rálátni a XVI. századi (!) vízimalmokra, ahol a gabonát őrölték, a családok, tulajdonosok neve szépen kivehető, cipő le, önfeledt szökdécselés kőről kőre, egészen a pallókig, aztán be a malomba, fiatal nő jön szembe, bakancsban, kutyával, át a vízen, az arcán valami földöntúli mosoly, milyen háború??
Aztán irány dél, természetesen, Hercegovina és Mostar sokadszorra is kihagyhatatlan. A kérdés ugyanaz: miért? A város neve hídőrt jelent, akkor az öreg hídért? Ezért a kecses gyönyörűségért, ahol a kedves mindig leveszi a cipőjét (ez egy káprázatos női mozdulat, minden ízület közös ünnepe), aminek kettős a jelentése? Az egyik, hogy egy vagyok veletek, a bőrömmel is, a másik, hogy a franc akar hanyatt esni a simára koptatott köveken, nagyobb attrakció, amikor a srácok iszonyatos fejeseket ugranak a Neretvába, készpénzért. Mostart egy rendes utazónak már szinte utálnia kéne, mint Velencét vagy a parkolhatatlan Firenzét, és mégis. Rettentő világbazár mindegyik, de kit érdekel az ötszáz gázálarcos japán a Sixtus-kápolnában, ha felemelhetem a fejem? Így van ez valahogy a Koski Mehmed pasa dzsámival is. A kertben még nyilvános vécé is van, és pénzért lehet felmászni a minaretbe is, és az udvaron is tömeg, de mégis és mégis. Az épület Csontváry Tavasz Mostarban című képén is felsejlik. Csak egy kicsit, csak a háttérben. Hatalmas kőkereszt mellett megyek tovább dél felé.
Pocitelj mellett eddig hatszor húztam el, háromszor Dalmáciába menet, amikor az ember már nagyon ott lenne, és háromszor visszafelé, amikor már lejárt az idő – és ez végtelen szomorúsággal jár. De mindig éreztem, hogy az én helyem, hogy majd kapok valamit a főútról is lenyűgöző álomfalutól, ahol nyilván nincs idő, és talán emberek sem nagyon, amikor elmennek a rövid pihenőre érkező turistabuszok. És most fék, és még az a szerencse is, hogy éppen megüresedik egy szoba a két szálláshely egyikén, egy első ránézésre is vagy kétszáz éves házban. Négy nap varázslat kis figuraként egy mesebeli terepasztalon, odaejtve a meredek mészkőhegy oldalába. A hegyfokon vár állott, most persze kőhalom, de még így is tekintélyes, kora reggel kapaszkodok fel, sehol egy lélek, ezt a sétát bármikor tehetném. Mondjuk 1465-ben is, akkor emelte Vukcic István herceg magyar határerődnek. Odalent zöld szalag a kanyargó, siető Neretva, és hirtelen valahogy olyan ismerősnek tűnik az egész. Hát persze, Visegrád, villan be a kép, és már nem is meglepő, hogy Vukcic uram Mátyás királyunktól kapta a pénzt az építkezéshez. A Hollós pedig ritkán tévedett. Aztán persze jött a török.
Lenézve a háztetőkre, kupolákra, tornyokra és az Ibrahim pasa által ültetett cédrusokra jól kivehető a hán (fogadó), a hammam (fürdő) és a medresze (iskola). Fölötte a konak, az egykori várparancsnok székhelye. Még egy szinttel feljebb barátságos vendéglő, a szőlőlugasos teraszról szívbe markoló a kilátás. A tulaj olyan, mint egy jugó rock and roll sztár a hatvanas évekből, úgy ötvennek néz ki. Rövidesen kiderül, hogy hetvennégy éves. És már megint jön a Bosznia-Hercegovina-szindróma. Hogy itt kéne maradni még egy-két évig. Különös vonzalom, Szarajevóban is előjön mindig. És közben a torokszorító érzés, hogy ez az egész olyan törékeny és csak átmeneti, és ezt a káprázatos országot legszívesebben mindenki megint megerőszakolná.
Egy éjszakát átbeszélünk a szállásadóinkkal, széki szilva vs. raki. Mozlimok, átélték Mostar ostromát, azt állítják, azóta is az a baj, hogy az itteni horvátok azt mondják, amit Zágráb, a szerbek meg amit Belgrád. Ők pedig csak nyugalmat szeretnének. Békét. Egy horvát asszony szerint viszont Szarajevóban már képtelenség élnie egy katolikusnak. Hogy a szerbek mit gondolnak, az is nagyjából sejthető. Doboj fölött már csak cirill betűsek az útjelző táblák, mire kilencvennél eljutsz a második szótagig, már el is szúrtad a kanyart. Vicces fiúk. Na, erről a modern vallásháborúról le kellene már esni, pedig ez lesz nemhogy Szarajevóban, de Malmőben is. Este a dzsámiban rajtunk kívül senki, de nyitva van. Cipő le. A mihráb a mekkai irányt mutató fülke. A minber az imám lépcsője. A mahfil a nők karzatja. A falon hatalmas török zászló. Gyönyörű szőnyeg, az Iráni Iszlám Köztársaság ajándéka. Allah hatalmas. Európa. Imádkozom.
Medjugorje azt jelenti, hegyek közötti terület. Pontos név, a kis hercegovinai falu ott van, de erről a környékbelieken kívül senki sem tudott. Mígnem 1981. június 24-én este hat óra tájban hat helyi fiatalnak megjelent Szűz Mária, karján csecsemővel. Majd két napra rá ismét, a következő üzenettel: béke, béke, béke és csakis béke uralkodhat ember és Isten, valamint ember és ember között. A gyerekeket másfél hónapig vegzálták a mostari kórház elmeosztályán, a medjugorjei apátot három és fél évre börtönbe zárták, de a Mária-kegyhelyet azóta zarándokok tízezrei keresik fel, és a jelenések folytatódtak. Az üzenet mindig ugyanaz: béke, hit, megtérés, ima és böjt. Nyilván létezik „racionális és tudományos” magyarázat arra, ami itt történik. És persze a gyógyulásokra is. De ez itt senkit nem érdekel. Aki beengedi magába, azzal megtörténik a csoda. Átszellemült arcokon peregnek lefelé a boldogság könynyei, a Szent Jakab-templom előtti tér sugárzik. A templom mellett szabadtéri gyónás zajlik. Horvátul, németül, olaszul, angolul, spanyolul, magyarul. Lenyűgöző jelenet, mert közösségi. Bűnöknek bocsánata.
Bosznia-Hercegovinának huszonkét kilométeres tengerpartja van, de legalább van. Ha északról tartunk Neum felé, először Metkovicnál belépünk Horvátországba, aztán Klek után visszamegyünk boszniai területre, ahol egyébként kizárólag horvát zászlók lobognak. A horvátok hamarosan kikerülik majd ezt az éket (mármint a horvátországi horvátok, vagy mi), egyszerűen egy hidat építenek a Peljesac félszigetre. A határ egyébként szimbolikus, annak ellenére, hogy egy kanyar már cigiért is nagyon megéri. De akkor meg minek?
És még Blagaj, a dervismonostor (tekija), előtte vendéglők a Buna folyó forrásánál, kis szigeteken, borzasztó haltálak, a zsákmány konkrétan az asztalok alól kerül elő. És a Kravica-vízesés, mint egy természetes amfiteátrum, a víz olyan hideg, hogy fáj. Szarajevó ezúttal csak néhány óra, séta az esőben a Bascarsiján a Sebilj térig. A galambok és a kút. Egy korty, hogy viszszatérjünk még. A müezzin imához hív, megkondulnak a harangok. Istenem, segíts nekik!
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
