Bezárult a diadalkapu

A múlt szombati belga–magyar mérkőzés kapcsán ismét téma lett itthon a lelátón helyet foglalt Fazekas László, az Újpesti Dózsa egykori 92-szeres válogatott jobbszélsője. Bálint László is egyre gyakrabban nyilvánít véleményt a különféle médiumokban labdarúgásunkról; ők ketten, illetve Müller Sándorral hárman voltak azok, akik harminc esztendeje elsőként kaptak hivatalos engedélyt arra, hogy a profi világba szerződjenek, és pályafutásuk végeztével a magyar futballt virágoztassák fel tapasztalataikkal. Hárman háromféle életutat választottak azóta, de labdarúgásunktól mindhárman eltávolodtak, a tervekből nem lett semmi.

Éppen harminc éve, 1979-ben történt, hogy Bálint László, a Ferencváros védője a szocialista rendszerben első magyarként engedélyt kapott nyugati szerződésre. Labdarúgásunk új vezetése, Szepesi György elnökkel az élen úgy gondolkodott, ha kienged néhány ismert, tapasztalt, sokszoros válogatott labdarúgót, ők a profi világban megszerzett tapasztalatokat később itthon kamatoztathatják. Bálint különösen alkalmasnak látszott erre a feladatra, hiszen intelligens, nyitott, megújulásra képes sportoló volt, akkorra már a szakedzői vizsgát is megszerezte.
Bálintot – aki a belga FC Bruges-höz szerződött, és rögvest bajnokságot nyert – egy évvel később Fazekas László, 1981-ben pedig a vasasos Müller Sándor követte. Mert Fazekas olyan jól teljesített a szintén belga FC Antwerpnél, hogy a klub a következő idényre Müllert is leigazolta. Mindannyian elmúltak már harmincévesek, itthon már-már lemondtak róluk, de kinti teljesítményük miatt mindhárman visszakerültek a válogatottba. Mészöly Kálmán szövetségi kapitány azt mondta Müllerről, miután személyesen megnézte Antwerpenben: „Ha Sanyi a Fáy utcában ennek a teljesítménynek a felét nyújtja, a szurkolók diadalkaput ácsoltak volna a tiszteletére!”
A cél az volt, hogy a tudást, az „igazi profiktól” átvett mentalitást hazahozzák, majd edzőként továbbadják. Ám a 92-szeres válogatott Fazekas sohasem dolgozott itthon, Belgiumban lett edző. 1996 óta viszont nincs csapata, és bizonyára ebből is fakadó keserűséggel válaszolta érdeklődésünkre: „Kicsit bánt, hogy komolyan sohasem kerestek otthonról, de rengetegen akarnak edzősködni, és sok függ attól, ki hogyan tudja magát eladni, én pedig ebben nem vagyok elég jó. Mindig nyitva hagytam az ajtót, ha lenne érdeklődés, hazatérnék, de úgy tűnik, olyan jól mennek a dolgok, hogy nincs rám szükség.”
Mint ahogyan a 76-szoros válogatott Bálintra sem. Ő 1984-es viszszavonulása után itthon a Volán csapatát irányította, majd 1988-ban meglepetésre a válogatott technikai igazgatójának választották, de csak hat barátságos meccset kapott, az osztrákoktól a Népstadionban kapott 4-0-s verés elsöpörte. Rövid kispesti kitérő után otthagyta az edzői pályát, a civil szférát választotta, és döntését így indokolta kérdésünkre: „Úgy éreztem, nem lennék jó edző. Az a saját feje után megy, én pedig az utolsó válogatott meccsemen elveimmel ellentétes döntést hoztam. Csalódtam magamban. Másokkal ellentétben úgy vélem, labdarúgásunk jelenlegi helyzetéért mindenki hibás – én is –, aki az utóbbi harminc évben itthon a futballal foglalkozott.”
Eszerint Müller Sándor is. Hazatérve az ’89–90-es idényben a Vasas menedzsere volt, ám egy szezon után teljesen eltűnt a sportág közeléből. Így Fazekassal és Bálinttal nemhogy nem újították meg a futballunkat, esély vagy szándék híján érdemi kísérletet sem tették rá.
Arra a kérdésre, hogy korosztályának kiváló, sokszoros válogatott játékosai miért nem edzősködnek, Fazekas László azt felelte: „Mert ahogyan mondtam, nem tudjuk magunkat eladni, nem nagy dumások, hanem igazi sportemberek vagyunk.”
Azért ezt önmagában még nem feltétlenül tartjuk kizáró oknak.