Botticelli és Tiziano között

Mintegy száz alkotás érkezett Budapestre a nagy külföldi köz- és magángyűjteményekből, hogy a Szépművészeti nemzetközileg is ismert, jelentős régi olasz gyűjteményének harminc remekművével együtt megrajzolják két évszázad olasz festészetének a történetét, érzékeltessék az utánozhatatlan festői teljesítményeket, s megmutassák, hogy azokon a nagy neveken kívül – a címben szereplő két művész mellett például Leonardo, Giorgione, Raffaello, Veronese és Tintoretto –, akik az első pillanatban eszünkbe jutnak az itáliai reneszánsz kifejezést hallva, milyen sok és sokféle jelentős alkotó működött a korszakban. Megjelennek a nagy művészeti centrumok, a reneszánsz szülőhelyétől, Firenzétől kezdve Velencéig, s azok a kisebb fejedelmi központok is, amelyek alkotói sajátos színekkel gazdagították az összképet, s persze azok a fő kérdések is, amelyek a művészet és a tudomány, az antikvitás és a jelen értékei közötti kapcsolatokat kutató reneszánsz alkotókat foglalkoztatták.
Méltán mondhatta a tegnapi megnyitón Hiller István kulturális miniszter, hogy a kiállítás újabb jelentős állomás azon az úton, amelyet a múzeum elmúlt években rendezett tárlatai kijelöltek, s remekműveivel nemcsak múltat idéz, de saját korunk számára is mondanivalója van. Ennek felismerését jelzi – tehetjük hozzá – az is, hogy a múzeumi ügyekben időnként igen nagy melléfogásokat is produkáló minisztérium nagyvonalúan támogatta a kiállítás létrehozását, a költségvetés 300 milliójának a felével. Hogy a tárlat, illetve a bemutatott művek között harminc saját képet kiállító Szépművészeti méltó is a támogatásra, az viszont David Allen Brown, a washingtoni National Gallery olasz festészeti osztálya vezetőjének megnyitójából vált nyilvánvalóvá – ő a budapesti múzeum gyűjteményének színvonalát méltatta, mielőtt a reneszánsz különböző értelmezési lehetőségeit elemezte, illetve, zárásként, a közönséget ma tartandó saját előadására meghívta volna.
A többi között Leonardo egyik remekművéről, a Krakkóból Budapestre érkezett Hölgy hermelinnel-ről szól majd ez az előadás, a tárlat egyik legfontosabb, legértékesebb (rekordösszegre, nyolcvanmilliárd forintra biztosított) alkotásáról. A közönséget üdvözlő Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója hosszan méltatta a tényt, hogy a krakkói Czartoryski Alapítvány egyik legféltettebb, igen ritkán kölcsönzött remekműve most Budapestre érkezett. Nem csupán két intézmény közötti kiváló kapcsolatok eredménye ez, fogalmazott, de annak az ezeréves népbarátságnak is, amelynek egyik legszebb, legmegrendítőbb tanúsága az éppen hetven évvel ezelőtti események szolgáltatták, amikor is Magyarország megnyitotta határát a német fasiszták által lerohant Lengyelországból menekülők előtt, s több mint százezer menekültet fogadott be. A főigazgató köszönetet mondott a kölcsönzésért a jelen lévő Czartoryski hercegnek, az alapítvány létrehozójának, ahogyan kiemelte annak a támogatásnak a fontosságát is, amelyet Giovanni Valagussa, a bergamói Accademia Carrara igazgatója és Bergamo városa adott a kiállítás megrendezéséhez. Számos közreműködőnek, támogatónak (elsősorban a kurátor Tátrai Vilmosnak) köszönhető a nagyszabású tárlat létrejötte, hangsúlyozta Baán László, aki mondhatni e kiállítás előkészítésével zárta első és a megnyitással kezdte második főigazgatói ciklusát. A köszönetből duplán is kijutott a megnyitón részt vevő másik neves vendégnek, Corsini hercegnek, hiszen nemcsak két kiváló mű, egy Luca Signorelli- és egy Pontormo-kép kölcsönzésével járult hozzá a sikerhez, de a hercegi pincészet boraiból adott kóstolóval emelte a megnyitón részt vevő népes vendégsereg hangulatát.