Csapásirányban

Immár a harmadik olyan borásztehetséggel hozta össze rovatunkat a sors, akinek pályafutása hasonló sémára épült, épül: évek alatt jól menő vállalkozással szerzett jövedelem adja a pincészethez szükséges tőkét. A mindennel szembemenő, különc Prisztóka Tibor vagy a természetes ízvilágú presztízsborokkal előrukkoló Eszterbauer János már ismerős lehet olvasóinknak, és íme itt a harmadik történet: a szekszárdi Pósta Péteré.

Visszapillantó

Lelovits Tamás
Villányi ifjú borászunk 2006-os merlot-jával komoly sikereket ért el, és úgy fest, ez a tétel egyre sikeresebb – legalábbis ezt bizonyítja, hogy a korábbi az év újbora cím mellé 2008-ban még egy VinAgora-ezüstérmet is kiérdemelt. Tamás emlegetett terve, a kóstoló-palackozó-tároló komplexum megépítése a közelmúlt és a jelen gazdasági környezetében továbbra is csak terv marad. Lelovits Tamás tapasztalatai szerint a fogyasztói érdeklődés egyre inkább az olcsóbb árfekvésű tételek felé irányul.

Söptei Zsolt
Csopaki barátunk igazán büszke lehet közelmúltbéli eredményeire: az idén a Pannon bormustra első húsz csúcsbora között is kategóriagyőztes lett 2007-es sárga muskotálya – ráadásul a legtöbb pontot elért első nevezőként söpörte be az elismerést. Ami a fejlesztéseket illeti, Zsolt 2010-re koncentrál. Ebben az esztendőben szeretné elkezdeni egy 240 négyzetméteres kóstoló-feldolgozó-palackozó kivitelezését.

Márkvárt János
Nagyszerű évjárat van mögöttünk! – lelkendezett szekszárdi barátunk, aki a sokfelé kimagaslónak ítélt 2008-as évjárat mellett egy központi fekvésű kóstolót és a kóstoló közelében lévő pincét is magáénak tudhat találkozásunk óta. Márkvárték a jövőben nagy, tízhektós új hordókat is bevetnek az érlelés során, ám a gazdasági hanyatlás náluk is megmutatkozik: a palackos borok iránti kereslet náluk is stagnál, a folyóborok népszerűsége pedig nő.

Ha valaki Szekszárdra tart, jól teszi, ha a Mohács felől bevezető utat választja, az a városrész ugyanis szőlőbe öltöztetett dombokkal fogadja, melyek olyan közel fekszenek a főúthoz, hogy semmiféle köd, nyúlós november el nem takarhatja a látványt. Nekünk ezenfelül esőből, lebegő vízpöszből is kijutott – izgalmasnak ígérkezett hát a fotózás. Szerencsére a Szekszárdon sokat panaszolt hegyoldali infrastruktúra-hiány ezúttal nem nehezíti úti célunk megközelítését: szilárd burkolatú hegyi úton közeledünk Póstáék felé, megspórolva a sár leküzdését. Gyakran félreállunk, szüret táján nagy a jövés-menés a keskeny úton, utánfutós traktorok éppúgy iparkodnak le-föl, mint termetes hordótól, szivattyútól, slagoktól nyöszörgő öreg Ladák. Péterékhez könnyűszerrel odatalálunk, bár házigazdánk felajánlotta, hogy lejön elénk a benzinkúthoz – erre nem volt szükség. Prés, bogyózóeszköz-rengeteg bizonyítja, nem a legjobbkor érkezünk. A kedvünkért szünetel a munka, kerül abrosz, pohár a pince asztalára. Lelkifurdalásunkat némiképp enyhíti házigazdánk jó kedélye: vidám, barátságos, szálfatermetű fiatalember invitál bennünket beljebb.
– Csak a véletlen folytán tudtam megvenni itt, Szekszárdon, nagyon jó helyen egy 15 hektáros szőlőbirtokot, és onnan kezdve „komolyodott el” a dolog – feleli a kezdeteket firtató kérdésünkre házigazdánk. – Nem volt visszaút, és nem volt más választásunk, mint hogy belekezdjünk. Az addig összegyűjtött pénzemet rögtön elvitte, és az azóta generált pénzek egy részét is ebbe fektetjük.
– De akkor miért csinálják, mi visz rá egy fiatalt minderre?
– Valószínűleg benne van az ember vérében. A paraszti ősök génjei dolgoznak. A másik ok pedig, hogy ez annyira más világ, mint az egyéb területen működő vállalkozók világa. Kipróbáltam már sok mindent, de a borászkodást semmivel sem lehet összehasonlítani. Más gondolkodás, más sikerélmény. Lassabban, nehezebb és több munkával érhető el eredmény. Az ide befektetett munka és pénz több generáció alatt fog csak megtérülni, tehát nem hiszem, hogy ezt bárki is azzal a szándékkal csinálja, hogy ebből gyorsan, jól éljen.
– Vannak, akiken látszik a paraszti őserő, amolyan „földdel töltöm az életem” típusú emberek: mást ne mondjunk, kollégája, Márkvárt János… Maga azonban „világiasabbnak” tűnik, akiben esetleg több a bohémság, az élet szeretete. Nehéz ilyen rabszolgát kívánó műfajban elképzelni.
– Nem tudok jobb példát mondani életszeretetre, bohémságra, mint megpróbálni jó bort készíteni. Három másik vállalkozásom van, amelyek szintén megadják a napi feladatokat, a pincészet tehát számomra a valódi élvhajhászatot jelenti. Annál is inkább, mert a szőlőben javarészt az öcsém végzi el a rengeteg kínkeservvel járó teendőket. Ő az igazi szakember.
– A szekszárdi „ősbölények” befogadják maguk közé azt, aki csak ilyen fél fenékkel borász?
– Erről a helyieket kellene megkérdezni, de azt gondolom, a nagy nevek valószínűleg nem ez alapján fogadják el vagy nem fogadják el az embert. Itt egyetlen mérce van: a minőség, amit leteszel az asztalra. Próbáltam már az ő asztalukra egyszer-kétszer letenni én is a magam borát, de átütő sikert a szekszárdi csúcsborászoknál ez idáig nem tudtam elérni. Ez komoly tanulság számomra, mert féltékenységről az ő pozíciójukban nem beszélnék. Próbálunk minél természetesebb borokat készíteni.
– Ezt sokan mondják, aztán sokszor kiderül, nem teljesen igaz…
– Öt gyerekem van, őket is ilyen szellemben nevelem. A lehetőségekhez képest próbálunk természetesen élni: nem a hipermarketekben vásárolható csirkét meg zöldséget eszik a gyerekeim. Itt, a pincében sem teszünk mást, több-kevesebb sikerrel. Például tavaly, amikor leszedtük a pinot noirunkról az első termést, beraktuk egy nyolchektós erjesztőkádba, aztán pedig nagyfokú rutintalanságról tettünk tanúbizonyságot, amikor magára hagytuk a bort, és arra vártunk napokon keresztül, hogy elinduljanak a számunkra kedves folyamatok. Magyarul: nem indult meg az erjedés. Mivel a fő csapásirány az, hogy ezt nem segítjük elő semmilyen adalék- és hozadékanyaggal, kiöntöttük az egészet úgy, ahogy volt. Hatszáz liter törkölyt musttal, mindennel együtt.
– Mit kellett volna tenniük?
– Utólag okosak vagyunk… Az egyik módszer az, amit mi nem választunk, nem választottunk, hogy fajélesztővel beoltjuk. A másik pedig – és ezt kellett volna tennünk –, hogy valahonnan hozunk egy jó irányba elindult törkölyt, és azzal beoltjuk. Persze ha normális a hőmérséklet, nincs túl hideg, akkor magától minden gyönyörűen beindul, ahogy az idén is.
– Azt mondja, öt gyerek, három egyéb vállalkozás meg a szőlő? Atyavilág!
– Hát a feleségem nem mindig néz rám mosolyogva, meg kell mondanom, amikor este fél nyolckor hazaérek. Nem aratok osztatlan sikert esténként, az fix, a gyerekeket pedig nem hordhatom ide ki nap nap után.
– Csutorás Feri Egerben azért szeretett bele a szőlőbe, mert az apja kilencéves korában felültette a traktorra.
– Nekem a traktoros korszak kimaradt, de a gyerekeim természetesen már benne ülnek, és órákon keresztül nyomogatnak rajta mindent. Mindenesetre én nem 12 évesen kaptam meg a szőlőbe terelő impulzusokat, amikor ezen az emelkedőn fölfelé vittem a két 15 literes permetszeres vödröt, meg húztam ki a slagot a sorokból. Inkább abban voltam biztos, hogy nekem ilyen soha nem lesz, csak ennek egyszer legyen vége!
– A család nem várja el, hogy a borból esetleg valami bevétel is legyen?
– A feleségem anyagiakat sosem emleget. Nem hangzik el, hogy ezt a pénzt másra is lehetne költeni. A házam a mai napig félkész állapotban van, de még soha nem mondta, hogy inkább most konyhabútort vegyünk, és ne prést vagy bogyózót, pedig jogos lett volna, mert nincs még konyhabútorunk. Ő inkább azt sajnálja, hogy nem vagyok otthon. Szóval komoly sikereink még nincsenek, nem hívnak fel naponta négyen-öten, hogy szeretnének nálam bort kóstolni vagy pár karton bort vásárolni. Egyelőre csak gyűjtögetjük a bort, mint a bankban szokás a pénzt, aztán talán egyszer eljön az az időszak, amikor a folyamat megfordul.
– Nem igazán vannak berendezkedve borturizmusra sem.
– Voltam én Kaló Imrénél kóstolni többször is, és elsősorban nem a csillogó-villogó borkóstoló fogott meg. De igaza van, most jön el az az idő, amikor a boroknak méltó környezetet kell teremtenünk. Van egy komoly feldolgozó-borkóstoló tervünk folyamatban, engedélyezés alatt.
– Jó adag „szekszárdiságot” lehet felfedezni mindabban, amit, ahogy és amilyen sorrendben végez. Úgy fest, a szokások hagyománnyá válásának korát élik ma errefelé.
– Minden szempontból lokálpatriótának érzem magam, kezdve onnan, hogy nem tudom elképzelni az életet bárhol másutt a világon. Az egész mindössze ott hibádzik, hogy egyelőre nincs bikavérem. Szekszárdon olyan szinten megszabták – jó értelmében véve – a csapásirányt az ősök és a komoly szekszárdi borászatok, hogy ma még nem mernék belevágni. Egyébként pedig a szekszárdi borásztársadalom most próbál írásba foglalni egy pontos bikavérrendtartást. Alakul a dolog, bár még nem vagyunk vele olyan szinten, mint a villányiak a maguk eredetvédelmével. Ezzel együtt nem szabad Szekszárdon szűken vett stílusról beszélni, hisz amikor egy fajtakóstolón összekóstolunk 25 kékfrankost, cabernet franc-t vagy kadarkát, akkor olyan különbségek vannak a borok között – itt most nem a minőségről beszélek –, mintha nem is ugyanaz a fajta lenne. Attól tehát nem kell tartania senkinek, hogy egyforma kékfrankosok, kadarkák, bikavérek kerülnek ki az itteni borászatokból.
– És a Pósta-féle borok hogy állnak a stílussal?
– A mi boraink még nagyon fiatalok és befejezetlenek. Nem tudom, milyenek lesznek, azt viszont tudom, milyenné kell lenniük. Igaz, a piac már fiatalon is kész borokat kér, de fiatalon sem bor, sem ember nem lehet teljes.