Egyszer csak zsebkendőnyi parcellákat pillantunk meg a fák között a Stockholmból Uppsalába tartó gyorsvonatból. Az alig tizenöt–húsz négyzetméteres kertekben egy fáskamraszerű építményen kívül semmi sincs, csak konyhakerti növényekkel, virágokkal beültetett ágyások. A svédül kolonistugornak nevezett apró telkeket a városi lakótelepeken lakók bérelik, hétvégenként járnak ide kertészkedni. E mozgalom évtizedekkel ezelőtt kezdődött, amint azt előző nap megtanulhattuk a stockholmi Skansenben néhány ötvenes évekből származó házikó és a körülöttük gondozott kiskert kapcsán.
Ennél igazibb aligha lehetne egy mesterséges falu. A XIX. század közepének svéd kisvárosát mintázó negyedben a lószerszámkészítők valóságos kantárt, nyerget varrnak, a múlt század harmincas éveiből származó szatócsnál ehető medvecukor kapható, a postán igazi levelet lehet feladni. A nyugat-svédországi Seglora vidékéről származó fatemplomban, amely 1730-ban épült, és 1916-ban szállították ide, hivatalos esküvőket tartanak.
A stockholmi Djurgarden szigeten harminc hektáron elterülő Skansen szabadtéri múzeumban sétálunk. Annyi a látnivaló, hogy a tízórai nyitásra időzített érkezésünk dacára délután fél ötkor szaporáznunk kell lépteinket, hogy a házak ötórai zárása előtt eljussunk mindenhova. A múltbeli életmódot megtévesztő elevenséggel idézik az épületek és a bennük tüsténkedő alkalmazottak, akiket „történelemmagyarázóknak” neveznek. A látogató időnként szinte elfelejti, hogy múzeumban sétál.
– Az dekoráció – hűti le mosolyogva a pék a lázba jött vendég lelkesedését, amikor a polcon lévő műanyag kenyeret is meg akarja venni, miután az összes gőzölgő péksüteményből kért egyet. A vaníliás fánkok és a fahéjas csigák valóban finomak, hasonlíthatnak azokhoz, amilyeneket annak idején sütöttek az 1870-es évekből való stockholmi épületben eredetileg működő pékségben. A péküzlet mögötti sütödében ma is a XIX. századi módon, fatüzelésű kemencében sütik a pékárut.
A városi negyed asztalosműhelyében dolgozó történelemmagyarázó (és valóságos asztalos), Sören Rapp is a hitelességet tartja a legfontosabbnak.
– A nem eredeti bútorokat, berendezési tárgyakat mi magunk készítjük, de eközben ügyelünk arra, hogy korhű módon munkáljuk meg a fát – mutatja Rapp az asztalosműhely mennyezete alatt húzódó tengelyt, amelyről több vastag ékszíj viszi át a forgómozgást a fűrész- és esztergagépekre. – Bár annak idején főleg vízi energiát használtak a gépek meghajtására, mi inkább elektromotorokat alkalmazunk. Maguk a gépek azonban eredetiek, van közöttük százéves is.
– A Skansent 1891-ben alapította Artur Hazelius tanár, néprajzkutató – kezdi a múzeum történetét Annika Johansson, a néprajzi múzeum intendánsa. – Hazeliust magával ragadta a romantikus hazafias mozgalom, és úgy érezte, hogy elvesznek a svéd történelem részét képező mindennapi eszközök, épületek, ha nem menti meg őket az utókornak.
A XIX. század iparosodó, városiasodó társadalma valóban olyan változásokon ment át, amely a falusi létforma gyors eltűnésével fenyegetett. Svédország négymilliós lakosságának háromnegyede 1870 körül falun élt, a következő évtizedben azonban minden megváltozott. A mezőgazdasági termelést, a termények feldolgozását, szállítását gépesítették, és földreformot hajtottak végre. Mindezek eredményeképpen százezrek veszítették el a földjüket és a földhöz kötődő megélhetésüket. A munkát kereső tömegek áradata miatt a városok népessége ugrásszerűen megnőtt, amit a mezőgazdasági termelés nem tudott követni. Az éhínségek miatt az 1880-as években majd négyszázezer ember vándorolt ki Amerikába és más országokba.
Hazelius a Svédország középső részén fekvő Dalarna megyében tett 1872-es látogatásakor ismerte fel, hogy a hagyományos svéd életforma nyomtalanul eltűnhet. Az időt nem lehetett visszaforgatni, de a múlt emlékei még megmenthetők voltak. Népviseleti ruhákat, falusi használati eszközöket kezdett gyűjteni, és 1873-ban létrehozta a skandináv néprajzi gyűjteményt, amelyet az öt évvel később rendezett párizsi világkiállításon elért sikerein felbuzdulva Északi Múzeumra (Nordiska Museet) nevezett át, talán abban reménykedve, hogy az intézmény egész Észak-Európa történelmi emlékeinek helyet adhat majd a pánskandináv mozgalom népszerűvé válásával. A mai grandiózus épület csak Hazelius halála (1901) után hat évvel nyílt meg, de az állandó pénzhiány miatt alig harmadakkora, mint ahogy az alapító elképzeléseiben szerepelt. A múzeum terveit a dán reneszánsz építészet ihlette, amelyen érződik a holland hatás. Az épületen több más stílus jellegzetességei is felfedezhetők, amitől meglehetősen eklektikus hatást kelt.
A múzeum szomszédságában Hazelius 1891-ben megvásárolta a Djurgarden sziget jelentős részét. Néhány ház eredetileg is ott volt, de a legtöbb épületet, mintegy százötvenet Svédország legkülönfélébb részeiben szedték darabjaira, és a Skansenbe szállítva építették fel újból. Ezzel létrejött a világ első szabadtéri néprajzi múzeuma – ahogy azt a Skansen hívei szeretik emlegetni. A valóságban valószínűleg csak a második volt, az elsőt (amelyből Hazelius az ötletet meríthette) II. Oszkár norvég király alapította jó tíz évvel korábban Oslóban, amelyet akkoriban inkább Kristianiának neveztek, tisztelegve IV. Krisztián dán–norvég király emléke előtt, aki újjáépítette az 1624-es tűzvészben szinte teljesen megsemmisült várost. Az Északi Múzeum és a Skansen a múlt század hatvanas éveiig egy intézményhez tartozott. Akkor különváltak, de a Skansen házaiban lévő tárgyak ma is az Északi Múzeum tulajdonai.
Sem Hazeliushoz, sem a szabadtéri múzeum funkcióihoz nem köthető a Skansen név. Annak helyén a XIX. század elején egy gazdag kereskedő, John Burgman építtetett egy nyári lakot, köré pedig díszkertet. Ezt az építményt hívták Skansennek, mivel a szomszédságában állt egy apró vár, amelyet XIV. Károly János király fiának, Oszkár hercegnek építettek, aki ott katonásdit játszott. A skans svédül erődítményt jelent (a skansen pedig a skans névelős alakja). Burgman háza ma már nem áll, csak a másolata tekinthető meg a múzeumban.
A Skansen ma már Stockholm egyik legfontosabb idegenforgalmi látványossága.
– Évente 1,4 millió látogatónk van, a felnőttek hetven százaléka pedig gyerekekkel érkezik – mondja Johansson. – Tehát ez a múzeum korántsem csupán a nosztalgiázó idősek találkozóhelye. A gyerekeket persze főleg az állatkert érdekli, ahol a legismertebb északi állatokat, a jávorszarvast, a medvét, a farkast és a rozsomákot mutatjuk be.
A Skansenben és az Északi Múzeumban is nagy teret szentelnek a számik kultúrájának bemutatására. Az Északi Múzeum azzal büszkélkedik, hogy neki van a világon a legkiterjedtebb számi kötődésű tárgyakból (ruhadarabokból, fejfedőkből, használati tárgyakból, hangszerekből) álló gyűjteménye. A Skansenben pedig egy teljes számi falut is felépítettek: számos kunyhót és egy rénszarvascsordát láthat az érdeklődő. A számik a Skandináv-félsziget, illetve Finnország és Oroszország északi sarkkör menti területeit lakják. Korábban lappoknak hívták őket, de ettől a megnevezéstől ma már tartózkodnak, kikerült a „politikailag korrekt” közbeszédből. A számikat ugyanis évszázadokon keresztül hátrányosan különböztették meg az északi országok többi lakói, az emiatt érzett bűntudat süt át a kultúrájukkal való megkülönböztetett bánásmódon is. Lappföld határai meglehetősen nehezen rajzolhatók föl, hiszen a számi népet hagyományosan nomád pásztortörzsek alkották, háziasított rénszarvascsordákat tereltek a tundrán. Számuk manapság 80–135 ezerre tehető, leghíresebb képviselőjük Renée Zellweger színésznő, akinek az anyja számi származású. Legtöbben Norvégiában élnek, Svédország számi közössége 15–25 ezer főt számlál. A számi kultúra ellen Norvégiában léptek fel a leghatározottabban, főként a múlt század elején. A számik által lakott Finnmark norvég régióban mindenkinek csak úgy engedélyezték, hogy földterületet vásároljon, ha tudott norvégul. A kulturális asszimilációt kikényszeríteni hivatott kormányzati politika a második világháború után kezdett enyhülni. Ma már sok számi az utcán is büszkén hordja tarka szőttes népviseletét.
origo.hu
Csak kevesen válaszolják meg mind a 7 találós kérdést helyesen – Önnek sikerül?
