Apám koncertszervezőként dolgozott Észak-Írországban, zenészekkel volt körülvéve, akik a legkülönbözőbb műfajokat űzték a countrytól az autentikus ír zenéig – mesél a kezdetekről Gary Moore, akinek pályája bár bluestól bluesig ível, némi kitérővel maga is megjárta a legkülönfélébb stílusokat, a rocktól a kelta hangzású lemezekig. – Hazajött egy délután, és megkérdezte: fiam, nem akarsz megtanulni gitározni? Van egy barátom, akitől vehetnél néhány leckét. Azonnal igent mondtam, persze. Tízéves voltam, amikor kaptam egy német Framus gitárt. Nagyobb volt, mint én. Apám barátja megmutatott néhány akkordot, aztán gitárszámok és könyvek alapján, leginkább magamtól tanultam. Tizenkét éves koromban The Beat Boys néven már együttest alapítottunk néhány osztálytársammal. Beatles-számokkal indultunk mindenféle tehetségkutatókon, apám fuvarozott minket a fellépések között, mintha a menedzserünk lett volna – folytatja a több mint negyvenéves karrier első sikereivel. – Az első gitárszóló, ami megváltoztatta az életemet, Eric Clapton egyik szólója volt. Emlékszem, kölcsönkértem egy barátomtól a lemezt, hogy majd egy hét múlva visszaadom – fél évig nem bírtam megválni tőle.
Ma már a gitárjaihoz ragaszkodik hasonló szenvedéllyel Mr. Moore. Leginkább a Gibson márka híve, de a szintén csúcskategóriás Fendereket sem veti meg. A Moore család másik gitárzenével fertőzött tagja, Cliff Moore többször is járt már Magyarországon, rendszeres vendége a paksi Gastroblues fesztiválnak, Gary Moore viszont mindössze egyszer lépett fel magyar közönség előtt, egy alsóörsi motoros- fesztiválon, tavaly nyáron. Annak ellenére, hogy valószínűleg a kiadók álma lenne egy közös Moore-lemez, a két testvér eddig még nem adott együtt koncertet. – Nem hiszem, hogy jó ötlet volna, ha Cliff és én együtt dolgoznánk. Más stílusban játszunk; az öcsém a nyolcvanas évek progresszív rockzenéjében van otthon, nekem a blues a mindenem. Előfordul, hogy amikor ünnepekre, szilveszterre hazamegyünk, és együtt van a család, a magunk szórakoztatására játszunk egy kis örömzenét, de semmi komolyabbat nem tervezünk – magyarázza az idősebb Moore, aki egyébként lesújtó véleménnyel van a zeneiparról. – A kiadók csak olyan zenészeket akarnak szerződtetni, akikben biztos sikert látnak. Azon vannak, hogy a saját anyagi biztonságuk érdekében futószalagon legyártsák mindenkiből, ami egyszer már bevált. Klisékbe kényszerítenek. Nem hagynak időt a kibontakozásra. Minden azonnal kell. Berobbanás. Siker. Az angol rádiók borzasztóan egyhangú zenei ízlést sulykolnak a hallgatókba. A BBC egyik adóján hip-hop megy egész nap. Nem értem a hangmintákból összetákolt tucatzenék divatját. Igaz, hogy nem tartozom a legfiatalabbak közé, de ha mi élőben játszunk, az legalább zene – teszi hozzá. – Aki ma ragad gitárt, kemény munkára számíthat. Nem boldogulsz, csak ha valami nagyon különlegeset tudsz. A saját stílushoz minden körülmények között ragaszkodni kell, amellett, hogy az ember eleinte a nagyokból merít. Klónból van elég – üzeni a lelkes kezdőknek az egyik leghíresebb ír, aki a kilencvenes évek elején hárommillió példányt tudott eladni egyetlen lemezéből, a Still got the blues (1990) című albumból.
A kokainporos hetvenes években legendának számító Thin Lizzy nevű zenekar egykori húzónevéről, vagy olyan későbbi, instrumentális balladák szerzőjéről, mint a The Prophet, kevesen gondolnák, hogy két turné között úgy éli az esős brightoni hétköznapokat, mint bárki más. – A legkisebb lányom tizenegy, rajta kívül van még három gyermekem. Külön utakon, mégis velük, teljesen átlagosan telnek a hétköznapok. A koncert persze más. Ott nincsenek percek. Megáll az idő – mondja a zenei rádiók merengésre hangolt esti műsorsávjában agyonjátszott 1987-es sláger, a The Loner (A magányos) című bluesballada szerzője, aki bevallása szerint – a cím sugallatával ellentétben – egyáltalán nem magányos. Az utóbbi évtized bluesos korszaka után kemény hangzású kelta rock-albumot tervez, ír zenei motívumokkal, tele gitárenergiával.
origo.hu
Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő
