Fizetésképtelen, bezárás előtti egyetemek

Az elmúlt pár év a magyar felsőoktatás sikeréveit jelenthetné, ha csak azt nézzük, hogy mennyi betont építettek be a fővárosi, illetve vidéki egyetemek kollégiumaiba és egyetemi központjaiba. Új egyetemi épületeket adtak át Budapesten, Pécsett, Sopronban, Debrecenben és számos kisebb vidéki főiskolán is. A nyíregyházi, dunaújvárosi, szolnoki vagy a gyöngyösi új egyetemi központok, divatos szóval campusok e kisvárosok legnagyobb épületei, amelyek látszólag mind arról tanúskodnak, hogy a magyar felsőoktatás dinamikusan fejlődik, vagy hogy az elmúlt évek egy meglehetősen ronda kifejezésével éljünk, „dübörög a felsőoktatás”. Ez a dübörgés azonban sokak szerint nem annyira a fejlődés zaja, hanem sokkal inkább a közelgő összeomlás moraja, ami sajnálatos módon nemcsak a felsőoktatás egyes intézményeit fogja sújtani, hanem nehéz helyzetbe fog hozni néhány olyan magyar vidéki várost is, ahol a felsőoktatás – közvetve vagy közvetlenül – a gazdaság jelentős bevételeit generálja.
A magyar felsőoktatás alapvető problémája az ország demográfiai trendjeiből fakad, nevezetesen abból, hogy évente egyre kevesebb gyerek születik, és természetesen ennek következtében egyre kevesebben jelentkeznek óvodákba, általános iskolákba, gimnáziumokba, és ma már ez a népesedési apály elérte az egyetemeket is. Ma hazánkban évente folyamatosan csökken azoknak a fiataloknak a száma, akik az egyetemre vagy főiskolákra jelentkező korcsoportba esnek.
Sajnos nem megoldás az adott korcsoportból több jelentkezőt felvenni, mivel a felvettek színvonala mára már amúgy is elég alacsony, és az sem megoldás, hogy az élethosszig tartó tanulás jelszavával idősebb embereket vonjanak be a főiskolák és egyetemek hallgatóik közé, mivel az elmúlt években ezt a lehetőséget is nagyjából mindenütt kiaknázták a felnőttképzés nagyarányú fejlesztésével. A válság tehát elkerülhetetlennek látszik, amit csak súlyosbít, hogy a kormányzat az elmúlt években nagy volumenű és egyáltalán nem átgondolt infrastrukturális fejlesztési projekteket valósított meg a felsőoktatásban, amelynek során még a legreménytelenebb helyzetben levő kis vidéki főiskolákat is nagyvonalúan ellátták túlméretezett egyetemi központokkal (ezek a híres campusok) és kollégiumokkal.
Természetesen a kormányzat most sem a saját pénzéből adott, és még csak nem is az állami költségvetésből fizette az építkezéseket, hanem azok az úgynevezett PPP-konstrukcióban készültek. A PPP-konstrukció gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy magánberuházó kap lehetőséget az egyetemi központ vagy kollégium felépíttetésére, ami ennek a magánberuházónak a tulajdonában is marad egy meghatározott ideig, a főiskola vagy egyetem csak lízingeli azt, vagyis magyarul havonta fizeti a törlesztést. Ez első pillanatban nagyon jó dolog (és tetszett is a rektoroknak akkoriban), de az elmúlt pár hónapban kiderültek e konstrukció ellentmondásai is. A szerződéseket ugyanis még a válság kitörése előtt kötötték, és rendszerint nem forintban, hanem svájci frankban vagy euróban határozták meg a törlesztéseket. Aztán amikor a forint árfolyama elszállt az egekbe a válság után, kiderült, hogy sokkal többet kellene viszszafizetni, mint amit terveztek, ami jelentős terheket ró a főiskolák és egyetemek költségvetésére. További gond, hogy az új egyetemi központok és kollégiumok férőhelyei már ma is túlzottnak tűnnek, de a jövőbeli csökkenő hallgatói létszám mellett egyenesen fenntarthatatlanok. És mivel az egyetemek és főiskolák csak akkor tudják fizetni a PPP-projektben felépített egyetemi központjaik és kollégiumaik törlesztését a magánberuházóknak, ha lesz elég hallgatójuk, előre látható, hogy pár éven belül egymás után fognak fizetésképtelenséget jelenteni a kisebb, kevesebb hallgatót vonzó, kevés szakot működtető főiskolákon a rektorok.
Természetesen lehet erre azt mondani, hogy ha egy egyetem vagy főiskola nem tud hallgatókat toborozni, akkor tessék azt bezárni, ez a piac törvénye. Ez szépen hangzik, és látszólag piackonform is, csak az a baj, hogy egyes – főként kelet-magyarországi – kisvárosokban már nemigen maradt más gazdasági tevékenység, mint egy-egy főiskola vagy egyetem. A nagyipar összeomlása után például Szolnokon, Gyöngyösön, Baján, Dunaújvárosban nagyon sok kereskedő és szolgáltató él az ott tanuló hallgatók költéséből, és ha ez kiesik, akkor ezek a városok, ahol még nagy multik sem hoztak létre jelentősebb összeszerelő üzemeket, igen- csak bajba kerülhetnek. És most a főiskolák és egyetemek forintban nem mérhető szellemi kisugárzásáról ne is beszéljünk, hiszen ezek az intézmények egy-egy város szellemi központjai – vagy legalábbis annak kellene lenniük.
A demográfiai hullámvölgy persze probléma Nyugat-Európában is, de a nálunk gazdagabb országokban már több éve felismerték azt, hogy ezt a problémát valahogy meg kellene oldani, és ezért a nyugat-európai egyetemek és főiskolák már több évtizede elkezdtek külföldi hallgatókat toborozni – és amint ez mára kiderült, hatalmas üzlet is lett ez számukra. Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Svájcban, Ausztriában, de Ausztráliában és Új-Zélandon is hatalmas számban fogadnak külföldi hallgatókat, elsősorban Kínából, Indiából és a Közel-Kelet országaiból. Ezek a hallgatók igen nagy összegeket költenek el az egyetemi városokban a helyi kereskedők és szolgáltatók nagy örömére. Érdekes módon nemcsak a nagyvárosokba vagy a nagy hagyományokkal rendelkező egyetemi városokba érkeznek a külföldi hallgatók, hanem kisebb vidéki városokba is. Franciaországban az olyan korábban csendes kisvárosok, mint Angers, Reims, Rennes, Grenoble vagy Nancy, ma már nagymértékben az egyetemi hallgatókból élnek, akik nemcsak sokat költenek a városban, hanem hajlandók magas tandíjakat is fizetni az ezen városokban működő magán-, üzleti iskolákban. És e hallgatók nagy része külföldről érkezik Franciaországba, akiket a francia kormány és a külföldön működő francia követségek nagyon erős és célzott támogatásával toboroznak.
Pár éve a magyar főiskolákon és egyetemeken is követni próbálták ezt a példát, és elkezdtek hallgatókat toborozni külföldön. És bár az erőfeszítések megvoltak, eddig csak nagyon kevés eredményt értek el. Az orvosi egyetemeken kívül a külföldi hallgatók száma nálunk elenyésző, amit az is mutat, hogy az összes felsőfokú hallgatón belül a külföldiek aránya hazánkban csak alig három százalék körüli, szemben Nyugat-Európával, ahol ez az arány 12-16 százalék.
Mi e kudarc oka? Sokak szerint az, hogy nincs a magyar felsőoktatásnak igazi presztízse külföldön – leszámítva a méltán híres orvosi és állatorvosi képzést. Mások szerint nagyobb baj, hogy a magyar egyetemek és főiskolák nem fognak össze az együttes fellépés érdekében, inkább azt várják, hogy hogyan lehetne kijátszani a másikat. Mások szerint a kormányzatnak kellene sokkal tudatosabban támogatni a külföldi hallgatók toborzását.
Az eddigi kudarc oka valószínűleg nagyrészt abban rejlik, hogy a kormányzat nem határozta el időben e téren sem, hogy mit is akar. Csillogó-villogó campusokat viszonylag könnyebb felépíteni, mint tudatosan fejleszteni a felsőoktatás színvonalát, képezni az angolul előadni tudó professzorokat, és összehangolt marketingmunkával segíteni a külföldön hallgatókat kereső egyetemet. Persze egyes politikusok jobban szeretik a mindennapok kemény munkájánál azt, amikor egy nagyobb épület átadásán elvághatják a szalagot, ahol nem illik megkérdezni, hogy vajon kik is fognak tanulni tíz év múlva a vadonatúj, túlméretezett épületekben.
A magyar felsőoktatásban a válság moraja hallatszik, amit az új campusok csillogó homlokzata csak egy ideig tud eltakarni. Tudatos kormányzati munkára lesz szükség annak érdekében, hogy ezek a főiskolai és egyetemi épületek éveken belül ne legyenek a koncepciótlan felsőoktatási politika üres, elhagyott emlékművei, hanem nemzetközileg versenyképes és külföldi hallgatókat nagy számban fogadni képes intézmények működjenek azokban.

A szerző közgazdász, egyetemi oktató