Galéria a Hegyvidéken

Művészutca születik Budapest XII. kerületében, a Hajnóczy József utcában. Néhány hónap múlva talán, de néhány éven belül bizonyosan új kiállítóhelyek nyílnak, műtermek alakulnak, amelyekben a kerületben élő fiatal művészek dolgozhatnak. A galériák, műtermek együttesének, s ami ugyanilyen fontos, a művészek, gyűjtők, műbarátok, érdeklődő polgárok találkozásának köszönhetően pedig a művészutca és környéke a szó legnemesebb értelmében kulturális negyeddé alakulhat.

A körvonalak már rajzolódnak, hiszen a Galéria 12 egy különös háromszög közepén kapott helyet, amelynek egyik csúcspontja a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és Galéria a Városmajor utcában, a másik a Barabás-villa, a harmadik pedig a Várfok utca, több galériával is.
Bemutatásra méltó kortárs érték pedig bőven van a Hegyvidéken, ahol a legmagasabb az egy főre eső állami vagy művészeti díjas alkotók száma, s amely a művészet iránt érdeklődők hányadát tekintve is valahol az élmezőnyben szerepel. Találkozásukat segíti elő a néhány hónapja harminc taggal megalakult, ma több mint hetven tagot számláló Galéria 12 Egyesület és annak galériája. Az első kiállítás, amely valóban ízelítőt ad abból a gazdagságból, amelyet az egyesület tagjainak művészete jelent, a grafikára koncentrál, három generáció művészetére, érzékelteti, hogy a kortárs művészet immár néhány évtized óta a határátlépések, felemelt sorompók és magánmitológiák korszakában él. Mondhatni, újra felfedezi, átéli, ahogyan Vén Zoltán egyik lapjának a címe mondja A szépmesterségek kezdetét. Kőnig Frigyes oszlopai egyszerre utalnak az alkotó történelmi érdeklődésére, és mutatják meg a tér, az idő és a plasztikus formák rejtett összefüggéseinek szépségét. Ferdinánd Judit lírai hangulatú lapjai az egyedi és a sokszorosított grafika eszközeit ötvözik, Záborszky Gábor két munkája a papír és az „egyre jobb papír” iránti szerelméről beszél, s arról az évtizedekkel korábbi élményről is, amelyet az ősformák felfedezése jelentett a számára. Szemethy Imre, a groteszk, az abszurd, a szürreális grafika mestere tőszavakra egyszerűsített, ám annál enigmatikusabb húsvéti és egyéb anzikszokat küld műve nézőjének, Szemethy Orsi pedig nem egyszerűen a festészet világába lép át a rajzából, de megajándékoz bennünket azzal az élménnyel, amelyet a bad painting, azaz rossz festészet címszóval jelölt törekvések egyre nagyobb elismerést kiváltva produkálnak a nagyvilágban.
Ha teljesen szabályos kortárs magyar grafikát, pontosabban sokszorosított nyomatot keresünk tehát a kiállításon, akkor azt vélnénk legalább, végül Pató Károly linósorozatánál kötünk ki. Az a helyzet azonban, hogy a Nyugati utazás lapjait a Krisztus után a hetedik században élt Vu Csengen regénye inspirálta, tehát a jelenből igencsak távoli múltba röpít bennünket. Az is igaz persze, hogy a regényben megjelenő problémák, főként a rossz kormányzás okozta károk, a jó és a gonosz harca igencsak időszerűnek nevezhetők. Mint ahogyan az is, hogy ebben a helyzetben a művészek saját kezükbe vegyék a sorsukat, a többi között úgy, hogy galériát, művészutcát, sőt kulturális negyedet teremtsenek.