Gyilkos sortüzek ’56-ban

A több balliberális újságban is rendszeresen publikáló Pelle János számos tarthatatlan megállapítást is tesz 2009. október 31-én megjelent cikkében: „Úgy tűnt, az október 23-án kora délután tartott budapesti diáktüntetés nyomán láncreakció indult meg, amely az egész magyar társadalmat villámgyorsan átalakította, szembefordította az addig jelentősebb ellenállás nélkül kormányzó, elnyomó pártállami rendszerrel.”

A magyar társadalom megtöréséhez, a demokratikus intézmények felszámolásához hosszabb időre volt szükségük a szovjeteknek és bérenceiknek, mint a legtöbb kelet-közép-európai országban. Ehhez több tízezres megszálló hadsereg mellett az ÁVO, majd az ÁVH internálásainak, kínzásainak, gyilkosságainak sorozata kellett. A történelmi egyházak vezetőinek bebörtönzése, megkínzása, több száz pap és lelkész elítélése mellett meg kellett törni a kollektivizálásnak ellenálló parasztságot is. Nem lehet tehát úgy értelmezni a történteket, hogy nem volt jelentősebb ellenállás, és az sem igaz, hogy a társadalom szembefordulása a pártállami rendszerrel ’56-hoz köthető; ’56 csak lehetővé tette ennek egyértelmű kifejezését.

A Gerő-beszédet követően „a Bródy Sándor utcában összegyűlt, feldühödött tömeg megpróbált behatolni a rádió épületébe, és megkezdődött az épület ostroma” – írja Pelle. A tömeg azt akarta, hogy követeléseit olvassák be a rádióban. Még ebben a válságos pillanatban is átverték a kommunisták a tüntetőket, mert olyan közvetítőkocsit küldtek ki, amelynek nem továbbították a jelét. Tény, hogy először az épületet védő ÁVH-sok nyitottak tüzet a lényegében fegyvertelen tömegre. Itt halt meg a forradalom első áldozata, Vízi János 18 éves diák. Ezután szerzett fegyvert a tömeg.

A tisztázatlan körülmények emlegetése helyett az október 25-i Kossuth téri gyilkos sortűzről megállapíthatta volna Pelle, hogy az mintegy nyolcszáz áldozatot követelt, és dum-dum golyóval ÁVH-sok lőttek a tömegbe. Azt is tudni lehet már, hogy kik kaptak utána kitüntetést.

Vitatható, hogy az 1957. május 1-jére kivezényelt tömeg a Kádár-rezsim tényleges támogatását jelentette volna. Pelle nagyon megengedően ír a cikkben arról is, hogy 2006-ban a „pszichodrámát szoft változatban” éltük meg, és hogy „vér folyt ugyan, de emberéletben nem esett kár”. A 13 fél szemére megvakított, és a nyomorékká tett emberek biztosan másképp gondolják. A legsúlyosabb az volt, hogy közülük egyikük egyszemlátó volt és miután a jó szemét az azonosító nélküli rendőrök kilőtték, megvakult. Az, hogy senki nem halt meg, isteni szerencsének köszönhető.

Súlyos tárgyi tévedés, hogy „Az azóta terrorizmus vádjával letartóztatott Budaházy György bujtotta fel az embereket, vezette át őket a Szabadság térre.” Ezért a cselekményért Toroczkai Lászlót vonta perbe a komprádor hatalom.

Pelle azt állítja, hogy 1956. október 30-án biztosítás nélkül hagyták a pártmunkásokat a Köztársaság téri pártházban. A valóságban az épületet ávósok védték, akiket nem soroztak. Miképpen Holicza Istvánt sem, aki túlélte saját kivégzését, majd tanúskodott az őket megmenteni akaró forradalmárok ellen is, akiket viszont felakasztottak.

Pelle október 25-i sortüzekről ír. Valójában 30-áig országosan rengeteg helyen nyitottak tüzet a fegyvertelenül tüntetőkre Mosonmagyaróvártól, Esztergomig és Miskolcig.

Kelemen Miklós
Budapest