Gyurcsány végképp a múlté

Miért éri meg a szocialistáknak, hogy újra rálépjenek az önpusztítás útjára? Nem lenne-e hosszabb távon is gyümölcsöző, ha megkezdenék a közelmúlt feldolgozását, és a velük szemben álló politikai erők sorozatos bemocskolása, fasisztázása helyett inkább a saját portájuk kitakarításába kezdenének bele?

Több hónapnyi hallgatás után a múlt héten újra a kamerák kereszttüzébe lépett Gyurcsány Ferenc. Az alkalmat az MSZP országos választmányának kétszázadik ülése adta, ami „véletlenül” egybeesett a párt huszadik születésnapjával. Az eredeti forgatókönyv szerint nemcsak Gyurcsány mondott volna beszédet a nagy dérrel-dúrral beharangozott rendezvényen, hanem a közelmúlt másik levitézlett szocialista kormányfője, Medgyessy Péter is, ám az öt esztendővel ezelőtti párton belüli puccs áldozata végül udvarias szavak kíséretében kimentette magát. Sajátos ízt adott az összejövetelnek, hogy Bajnai Gordon szintén elmulasztotta a megjelenést, miután éppen Brüsszelben tárgyalt. Köszöntése egy semmitmondó, közhelyektől hemzsegő levél formájában merült ki.
Valljuk meg őszintén, ha a párt propagandagépezete nem kezdi már napokkal korábban beharangozni a bukott miniszterelnök újbóli színre lépését, akkor a Népszava néhány végsőkig elszánt publicistáján kívül senkit nem érdekelt volna, hogy a választmány miképpen kívánja rózsaszínűre festeni a leharcolt állapotban lévő MSZP-t. Gyurcsány rivaldafénybe lépése viszont rögtön az összejövetelre irányította a figyelmet, ugyanis 2004 óta volt ideje megtanulni az országnak, hogy ahol megjelenik az Apró-klán üdvöskéje, ott egészen biztosan nem lesz lehetőség az unatkozásra.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a néhány évvel ezelőtt még újszerűnek tűnő szónok végképp a múlté lett. Az az alak, aki október 31-én az emelvényre lépett, leginkább A bukás című nagyszerű német film Hitlerére emlékeztetett. Az általa előadott, minden logikát nélkülöző handabandázás, az ökölrázások, a dühödt tekintetű összecsuklások, a Fidesz ellen intézett vad kirohanások és az abszurdba hajló öntömjénezés méltatlan volt a Magyar Köztársasághoz. Ennél talán még az MSZP is többet érdemelne. Egyelőre nem tudni, hogy a választmányi ülés Gyurcsányt ünneplő tapsvihara a tagság és a hőn áhított szavazóbázis többségének valódi akaratát fejezte-e ki. A baloldal szégyene lenne, ha még mindig akadnának követői annak a politikusnak, aki az elmúlt hét esztendő történéseinek ismeretében is úgy gondolja, hogy ezzel a gyűlölködésre és félelemkeltésre építő hangvétellel kell növelnie pártjának támogatottságát. Lehetséges persze, hogy az MSZP háza táján valóban azt hiszik, sok-sok szocializmust kell építeni, aki pedig ebbéli szándékukban meg akarja akadályozni őket, az csakis a hatalom ajtaján dörömbölő, gyerekek legyilkolására biztató szélsőséges lehet. Nagyon is elképzelhető, hogy a közelgő választási kampányban ez a hangvétel lesz az uralkodó. Ebben az esetben viszont minden korábbinál szélesebb körre kiterjedő ellenzéki összefogásra lesz szükség, hogy a Magyarországot megmérgező posztkommunista képződmény hosszú időre meg legyen fosztva a kormányzati hatalom gyakorlásának lehetőségétől.
A beszéd fogadtatását végigtekintve figyelemre méltó, hogy a kormánypárti média meglehetős visszafogottsággal reagált egykori kedvencének újsütetű ámokfutására. Ráadásul a választmányi ülést követő második napon maga a volt kormányfő is sietve egyértelművé tette, hogy továbbra sem akar komolyabb politikai szerepet vállalni, és ezután is kizárólag az MSZP belső fórumain fogja kifejteni álláspontját. A valóság azonban nem így fest, mert a magyar baloldal legböszmébb politikusának továbbra is minden idevonatkozó szava hazugságnak tekinthető. Azért nem érdemes Gyurcsány visszatérési esélyeit taglalni, mert igazából el sem ment. A Bajnai-kormány ugyan közjogi értelemben nem azonos az őt megelőző kabinettel, ám valójában mégis annak egyenes folytatásaként tekinthető. Legfontosabb pozícióiban a gyurcsányi évek meghatározó személyiségei ülnek, programja pedig a legtöbb ponton megegyezik azokkal a tervezetekkel, amelyek már a miniszterelnök-csere idején ott voltak az íróasztalfiókokban. Ezek megvalósításához azért kellett néhány új arc, mert a végletekig lejáratódott Gyurcsány–Szilvásy–Veres hármas fogattól már nem tűrte volna el az ország az újabb megszorításokat. A kormányhoz hasonlóan a pártvezetés szintjén sem történt érdemi változás. A kormány politikáját bíráló belső erőcsoportok közül (ilyennek tekinthető a társadalompolitikai platform), egyik nem tudott helyzetbe kerülni a posztok újraosztása során. Annak ellenére sem kezdődött meg az MSZP tisztulási folyamata, hogy tavasz óta számtalan apró jel mutatta, miszerint a néhány bekövetkezett személycsere is elegendő volt a közhangulat árnyalatnyival nyugodtabbá válásához. A forint árfolyamának javulásától kezdve az október 23-i nemzeti ünnepen felállított fémkordonok megfogyatkozásáig bőven lehetne sorolni a példákat, melyek hatásosan szemléltetik, hogy Gyurcsány nélkül lényegesen konszolidáltabban működik az ország. Amennyiben az MSZP a realitásérzetnek legalább a minimumával rendelkezne, abban az esetben nem asszisztálna tovább ahhoz a torz politikai gondolkodásmódhoz, ami nem csupán az országnak, de a hazai baloldalnak is súlyos károkat okozott. A szakítás elkezdéséhez elegendő lett volna, hogy a választmányi ülésen bekövetkezzen az a természeti csodával felérő fordulat, amelyről néhány hónappal ezelőtt Lamperth Mónika beszélt az egyik kormánypárti napilapnak adott interjújában. Az egykori belügyminiszter gondolatmenetét folytatva nemcsak Balatonőszödön kellett volna felállnia legalább egy embernek, kijelentve, hogy eddig és ne tovább, hanem az ominózus választmányi ülésen is. A meghívottak bármelyike szót kérhetett volna, hogy kimondjon néhány nehezen cáfolható tényt. Így például azt, hogy ameddig ez a párt Gyurcsány nélkül működött, addig nem volt kérdéses, hogy játszva meg tudja szerezni a választópolgárok legalább egyharmadának támogatását. Horn Gyula katasztrófakormányzása, a Bokros-csomag és a Tocsik-ügy, vagy éppen Kovács László és Medgyessy Péter helyenként vásári demagógiája a legsötétebb időszakokban sem tudott olyan vad indulatokat gerjeszteni az emberek körében, mint amit Gyurcsány miniszterelnökké választása óta kellett átélnie az országnak. Amióta az MSZP a „modernizáció” és a „reformok” pártjává vált, azóta olyan mélységekbe sikerült taszítani a magyar politikai kultúrát, a gazdasággal és társadalommal egyetemben, ahonnan talán egy évtized is kevés lesz a kievickéléshez.
Ezek után joggal tehető fel a kérdés, miért éri meg a szocialistáknak, hogy újra rálépjenek az önpusztítás útjára? Nem lenne-e hoszszabb távon is gyümölcsöző, ha megkezdenék a közelmúlt feldolgozását, és a velük szemben álló politikai erők sorozatos bemocskolása, fasisztázása helyett inkább a saját portájuk kitakarításába kezdenének bele? Egy efféle folyamatnak éppen az jelenthette volna a nyitányát, ha üdvrivalgás helyett inkább fagyos csönd fogadja Gyurcsány ámokfutásra emlékeztető beszédét. Sajnos az öntisztulásnak az előbb említett módja elmaradt. Ennek okát a legvilágosabban Tölgyessy Péter magyarázta el a közszolgálati rádiónak adott interjújában. A politikai elemző szerint „az MSZP hosszú ideje irányítás nélkül működik. Egyedül Gyurcsány hiszi azt, hogy képes vezetni a baloldalt, ő viszont a másik féltől való rettegésre épít, ami nagyon messze van a parlamentáris demokráciától”.
Tölgyessy szerint nem demokrata az, aki úgy beszél, mint Gyurcsány. Hanem valami más, tesszük hozzá. Valami sokkal roszszabb. Egy önkontrollját elveszítő, pánik felé sodródó párt önjelölt megváltója, akinek a hatalom birtoklásáért semmi sem drága. Az ország jövője érdekében tehát épp itt az ideje, hogy a választópolgárok mélyreható változásokra váró milliói megzörgessék az ajtaját, jelezve, hogy a valódi távozását óhajtják.