Ítélet

Nem mondok újdonságot, ha az egész országot megrázó, vadállatok módjára végrehajtott olaszliszkai gyilkosságot szimbólumnak nevezem. Ebben talán teljes a konszenzus. De nem árt e megállapítást értelmezni, a jelentését szétszálazni, azaz rögzíteni: pontosan minek is a szimbóluma ez a három éve megesett szörnyűséges bűncselekmény.
Először is a közállapotainkat megnyomorító normanélküliségé. Szögi Lajos köztiszteletben álló tiszavasvári tanárember gyermekei szeme láttára történt agyonverése, meglincselése, megvadult hordává aljasult emberi lények általi kivégzése e normanélküliség extrém, szélsőséges megnyilvánulása volt. Valahol a gyilkosság időpontja is üzenetet hordoz: 2006. október 15. Igen, ez volt az az ősz, amikor a politika is azt üzente a társadalomnak: nincsenek szabályok, nincs tekintély, nincs törvény, nincs jó erkölcs, nincs igazság, nincs közösség, nincs szolidaritás, nincs irgalom. Csak hazugság, erőszak, hatalommal való visszaélés van, a közösséget egyben tartó, a normális együttélésnek kereteket adó normák áthágása, megcsúfolása, szembeköpése. Mégpedig a legfelsőbb helyről. Az ilyesfajta üzenet pedig gyorsan célba ér. Ami fent van, az van lent is; hol válság van, ott válság van.
Másodszor a gyilkosság a közbiztonság végletes romlását szimbolizálja. Azt, hogy vannak vidékek ebben az országban, ahol a jog uralmát mintha a farkastörvények váltották volna fel, ahová betérve a gyanútlan idegen bármikor rajtaveszthet. Olaszliszka után elöntötték a nyilvánosságot a korábbi hasonló, a sajtó ingerküszöbét legtöbbször el nem érő esetekről szóló híradások. A büntető jogszabályok évek óta megfigyelhető felpuhításának, a rendőrség elbizonytalanodásának, az állam válságának logikus következménye a normaszegő életforma terjedése, a bűnözők elszemtelenedése, agresszívabbá válása. Legyen szó terménylopásról, tanárverésről, utcai megfélemlítésről, fa- és színesfémtolvajlásról vagy a csúcsokon a szervezett bűnözésről. A mindennapok sok helyen tapasztalható közbiztonsági vészhelyzete a nem tipikus olaszliszkai eset nyomán követelt magának – sikerrel – nyilvánosságot.
És végül: jelképe lett az ügy a cigánysággal való együttélés megoldatlan és addig kibeszélhetetlen problémáinak. Hamar összeomlott azok addig többé-kevésbé érintetlen véleménymonopóliuma, akik a bűnök bűnének tartják, ha valaki a cigányok által végrehajtott lincselést a cigányok által végrehajtott lincselésnek nevezi. Olaszliszkával lezárult a dajkamesék korszaka, a valóság durván ránk rúgta az ajtót: nem lehet többé egyoldalúan, mindenkor kizárólag áldozatként bemutatni a cigányságot, mikor erről a kérdésről beszélünk. A társadalmi integráció útjában hatalmas akadály a cigányokat különösen sújtó szegénység, munkanélküliség, de Szögi Lajos vagy még inkább Marian Cozma megölésének semmi köze a szociális válsághoz. Olaszliszkának a közbeszéd áthangolásán túl közvetett módon a pártok támogatottságára is hatása volt, hiszen a hatalompárti elit lelepleződött érzéketlensége a magukat védelem nélkül érzők közül sokakat hajt a leegyszerűsítő válaszokkal operáló, harsány radikalizmus karjaiba.
A Debreceni Ítélőtábla tegnapi jogerős ítélete jogrendünk keretei között súlyosnak mondható, még akkor is, ha a bűnösök közül nyilvánvalóan nem mindenki került rács mögé. A szigor egybevág a társadalom egészséges jogérzékével. Az, hogy megnyugvást mindez mégsem hozhat az áldozat családjának, és önmagában a társadalmi krízist sem orvosolja, nem a bírák hibája.
Három életfogytiglan, összesen 157 évnyi kiszabott büntetés. Kemény ítélet? Ez a minimum.