Karancsság 1238 lakosának 53 százaléka cigány. A hegyek között megbújó falu többszörösen hátrányos helyzetű. Egyrészt a lakosság etnikai összetétele, másrészt a munkanélküliség miatt. Pedig a község első pillantásra más arcát mutatja. Büszkén tekint le a kétszintes, takaros házakra a község hatalmas temploma, felújított a kápolna és a ravatalozó, az utcák zöme aszfaltozott, a millenniumi park gondozott, van focipálya, óvoda és egy óriási, korszerű iskola. A nyolc éve polgármester Tóth Tihamér meséli el, mit rejtenek a bányászok egykori gazdagságára emlékező porták: sokszor nyomorgó, éhező, kilátástalan életeket.
Síküveggyár, öblösüveggyár, tűzhelygyár, acélgyár, Vegyépszer, Dexion Salgó, bányák, téeszek – sorolja a polgármester a tönkrement, bezárt, haldokló vagy összezsugorodott munkahelyeket. – Nincs itt már semmi, alkalmi munkák sem nagyon. A falu lakói közül 130 ember él kizárólag szociális segélyből, képzetlenségük vagy koruk miatt reményük sincs, hogy valahol elhelyezkedjenek – gyújt a sokadik cigarettára Tóth Tihamér, és miközben a tanácsi időkből itt maradt rozoga bútorok közt beszélgetünk, benyit egy tréningruhás nő. Tétován áll az ajtóban. – Mikor tudnék egy szót váltani a polgármester úrral? – motyogja. – Pénzt kér – magyarázza vendéglátónk, miután a nő kiment. – És ad? – csodálkozom. – Karácsonykor nem maradt a spájzunkban semmi. A feleségem szétosztott mindent. Mit csináljunk? Húsz-harmincezer forintból nem lehet megélni, még falun sem. Márpedig amelyik ember éhes és fázik, az mindenre képes. Csak a segély és a közhasznú munka van, azt is darabolnom kell, hogy mindenkinek jusson. Ez a jelen. A jövő meg a gyerekeken múlik, ezért nem adom föl az iskolát, pedig elvisz a 165 millió forintos költségvetésből 96 milliót. És ezért indítottuk be a Talentum zeneiskoláját.
Farkas Gyula 1952-ben alapította a Rajkó Zenekart azzal a céllal, hogy bizonyítva a művészek tehetségét és szakmai tudását, az éttermi muzsikának helyet teremtsen a színpadon is. Az egész ország területéről, sokszor határon túlról is felkutatta az ifjú zenészeket, hogy kreativitáson és a népzenei kincsen alapuló oktatási technikájával híres prímásokat faragjon belőlük. Gerendási István, a Rajkó Zenekar igazgatója ma is ezt a célt követi a zenekarral és a hozzá kapcsolódó alapítvány által működtetett Talentum művészeti iskolával. Bár óriási anyagi nehézségekkel küzd az intézmény, a budapesti, Rottenbiller utcai központ mellett megnyitották az iskola karancssági kihelyezett tagozatát.
Ahogy baktatunk az iskolához, mutatja a házakat a polgármester: roma, paraszt (ahogy a cigányok hívják a magyart), roma, paraszt, roma, roma, paraszt, paraszt. Így vegyesen. Az egyik házból cigány nő szalad ki, felhúzza hasán az inget úgy mutatja, hogy megint megverte az iszákos férje, elvette a segélyt, és most éheznek. – Csináljon valamit, polgármester úr! – jajong a nő. Pár utcával arrébb egy fiatalember szalad a polgármesterhez, ő is beszélni akar vele, kölcsön szeretne kérni. – Sok tehetséges cigány gyerek van, kitűnő tanulók is, nem szabad hagyni, hogy elvesszenek – Tihamér nem hagyja magát kizökkenteni. – De ne tegyünk úgy, mintha mindenki egyforma volna. Nem vagyunk azok. A verebet nem lehet megtanítani szaladni, a rigót sem ugrálni. Más módszerek kellenek a romákhoz, mint a magyarokhoz.
Ilyen a muzsika: sikerélményt, összetartozást, műveltséget ad. Az iskolában, ahol a tanulók 93 százaléka cigány, öt éve indították az első délutáni hegedű- és furulyaórákat, akkor nyolcvan diákot sikerült toborozniuk. A végzettek közül néhányan a salgótarjáni zeneiskolába kerülnek, a legtehetségesebbeket pedig a Rajkó Zenekar pesti iskolájába hívják.
A bejáratnál egy anyuka vár, csinos, ápolt cigány nő. Kisfiával, Gáspár Sanyikával továbbtanulási tájékoztatóra mennek. A gyerek kitűnő tanuló, ha felveszik, kollégista lesz Salgótarjánban. Az anyuka örülne is, meg nem is. – Ő a mindenem, segítségem, támaszom, büszkeségem, nem tudom, hogy lesz, ha elmegy hazulról. Hármat nevelek egyedül, de Sanyika, a legnagyobb mindent megcsinál otthon. Nagyon jó gyerek.
Sanyikával a hegedűórán találkozom. Szemüveges fiúcska, szégyenlősen mutatja be néhány népdalból álló tudományát. Tavaly kezdte, ahhoz képest elég jól halad – mondja tanára, Takácsné Édes Katalin, aki egyben a zeneiskola vezetője is. – De nem is az a lényeg, hogy mindegyikükből zenész legyen, hanem hogy ők is érzik, új fejezet nyílt az életükben. Használatra kapnak hangszert, évente egyszer-kétszer elvisszük őket koncertre, a falu és az iskola ünnepein fellépnek, mindennapjaik részévé válik a zene. De ha mást nem érünk el, csak azt, hogy megtanulnak kottát olvasni, élvezik az együttzenélést, és csavargás helyett az iskolában töltik a délutánt, az is nagy eredmény. A családok is büszkék, ha gyerekük a programban van. Az első karácsonyi koncerten zokogott az egész nézőtér – emlékszik az igazgatónő. – Én is büszke vagyok rájuk. Amikor az első évben azt láttam, hogy hegedűvel jár be a fél iskola, tudtam, hogy érdemes volt belevágni. Azóta is tesszük a dolgunkat, akkor is, amikor hónapokig nincs fizetés az anyaintézmény nehézségei miatt.
Berki Rozalindával az utcán találkozunk. Beül az autónkba, hazavisszük, közben mesél. Azt mondják, tehetséges, a pesti iskolába is elvinnék, de a szülők még nem döntöttek, engedik-e: túl drága az élet Pesten. A család háza a falu végénél is kijjebb van, az országút mellett magányosan roskadozik a fehérre meszelt viskó. A lomos udvaron kölyökkutya szaladgál, a ház előtt sárból épített apró kerti kemence rogyadozik. Ki tudja, honnan értesültek érkezésünkről, de már várnak minket a szülők. A füstszagú konyhán át a gyerekek apró szobájába megyünk, amit kitölt négy ágy és egy rozoga szekrénysor. Még le sem ülünk, már feltör a panaszáradat: – Nincs azzal baj, hogy cigányok vagyunk, csak a szegénység… Volt, hogy napokig nem evett az egyik gyerek, el is ájult, egy kis pirított morzsával tudtam csak megetetni. Ez így nem mehet tovább, fel kell ébredni a romaságnak, mert egyébként végünk. Hiszek abban, hogy a cigányság fejlődőképes, de mi már nem tehetünk semmit, csak a gyerekeink. Nekik kell ebből a nyomorból kilábalni – mondják egymás szavába vágva a szülők, fekete hajú, smaragdzöld szemű, egykor zenész cigányok. Nem tudták fizetni az építkezésre felvett hitelt, elúszott a ház, aztán valahogy a lakás is, ahova onnan költöztek. A nagymama viskójában kötött ki a nagy család. Míg a panaszokat hallgatjuk, Rozalinda előveszi hegedűjét. A házi barkácsolású kottatartót a falra szerelik, és a kislány játszani kezd. Akadozón, izgulósan. – El akarok innen kerülni. Én máshogy akarok majd élni. Talán zenetanár leszek, ha művésznek nem vagyok elég jó, de ezt nem akarom – mutat körbe Rozi, és csomagolja vissza a tokba az iskola hegedűjét. Az értelmes jövő zálogát.
origo.hu
Hídról ugrott az M3-asra egy autós: több kilométeres a torlódás az érintett szakaszon
