Kalandozók

Meghívtak a minap az olvasás barátai, hogy fejtsem ki nézeteimet az olvasáskultúra jövőjéről. Nehéz helyzetbe kerültem. Mit mondjak én néhány tucat, a kultúra, az olvasás iránt messzemenően elkötelezett szakembernek: tanárnak, könyvtárosnak, írónak, költőnek, olvasáskutatónak? Azt mondjam, hogy olvasni jó? Hajbókoljunk egymásnak, és erősítsük meg előítéleteinket?
Kérem szépen, tanítványaim, ha őszinték, azt mondják: olvasni nincs idő. Az olvasás fárasztó, sokszor nehéz, egyes szépírók olvashatatlanok, a szakkönyvek, amelyekért lelkesednek az egyetemi oktatók, egyenesen érthetetlenek. Az interneten már csaknem minden megvan, gyorsan kereshető, válogatható, átfutható. A kevés szabad időben sokkal jobban felüdít egy film.
Persze az olvasásnak fokozatai vannak. Van „kötelező”, „műveltséggyarapító” és „csak úgy”, belemerülő olvasás. Van, aki megáll az első fokozaton, van, aki ugrál az egyes lépcsőfokok között. Én is.
Ha úgy vesszük, nincs baj az olvasással. A gyerekeknek egy évszázada körülbelül ugyanannyi százaléka tanul meg olvasni, a funkcionális analfabéták száma állandó (csaknem 30 százalék). Még mindig nagyszámú könyv jelenik meg, új „címekkel” teli a katalógus, s karácsonyra mindig kedves ajándék a könyv. Ráadásul az interneten is lehet olvasni.
Inkább csak az olvasáshoz való viszonyunk változott meg, s ezen „nyavalyog” az értelmiségi. Hogy a többség nem azt olvas, amit ő szeret. Hogy kevesebb könyvet lát a kezekben a tömegközlekedési járműveken. Hogy utazás közben nem könyvbe, hanem mp3-ba feledkeznek a fiatalok. Hogy alig élik meg egy könyv kapcsán az elmerülés állapotát.
Tény, hogy más most, a technokulturális korszak időszakában könyv és ember viszonya.
Ha az okokat kutatjuk, első helyen állnak a megváltozott információs technológiák. A könyv ma már nem az egyedüli információs hordozó. A neten való „kalandozás”, információkeresés sokkal csábítóbb, és kevesebb erőfeszítést igényel, mint a könyvből való olvasás. A XX. század a sebesség kultuszát hozta; az olvasáshoz azonban idő és viszonylagos nyugalom kell. Azután ott van a családi minta. Mára felnőtt az a nemzedék, amelyiknek a szülei sem nagyon olvastak. Amikor hazamentek, a tévé előtt ültek. Azután sokszor becsapták már az olvasót: olyan „irodalmat” tukmáltak rá, amelytől elment az étvágya.
Amikor mégis az olvasás mellett érvelünk, akkor az írásnak és az olvasásnak az emberi kultúrában betöltött szerepére kell utalnunk. Írásbeliség nélkül nincs magasan fejlett kultúra (és gazdaság sem). Az írás forradalmi létformája a nyelvnek, nélküle nem teljesedhet ki a kultúra. Az írás segíti az emlékezést. Az írás-olvasás teszi lehetővé a növekvő kulturális tudás hagyományozódását, s biztosítja azt a hallatlan lehetőséget, hogy az emberiség folyamatosan továbblépjen. Az írás nagymértékben gazdagította a nyelvet és az emberiséget – a nyelvből való kiszorulása kulturális-gazdasági visszaeséssel fenyeget. Benczik Vilmos ezt így fogalmazza meg: „A tét ugyanis nemcsak az iskolai irodalmi nevelés sikere, s ezáltal az irodalom jövője, még csak nem is az olvasáskultúra megmentése, hanem az emberiség által az elmúlt évezredek folyamán fokozatosan elért interiorizált írásbeliség megóvása a megkezdődött enyészettől.”
A gyorsolvasás, az internetes olvasás, az adatkereső olvasás nem ugyanaz, mint a hagyományos olvasás. A mindig „kereső” ember bizonytalan, ha nincsenek biztos pontjai, akkor elvész az információ dzsungelében.
Tudatosítani kell: az olvasás több mint információnyerés, az olvasás fontos szocializációs tényező, sikeresebbé, boldogabbá tevő, fantáziagazdagító, szókincsnövelő, de a legfontosabb, hogy mára a kultúraátadás és a személyiségfejlesztés legfontosabb módjává vált. Ha nincs olvasás, akkor nincs (az emberiség mai szintjén vett) kultúraátadás. Figyeljék meg: ahol olvasnak, ott nincs pszichológusuk, pszichoanalitikusuk az embereknek, ahol nem, ott igen…