Kusturica és Maradona

Kusturica Maradonáról készített filmet. Az életművek ismeretében logikus lépés. Egyszerűen egymásra találtak, nyilván így kellett lennie. Emir Kusturica, a filmművészet egyik legnagyobb jelenkori sztárja és Diego Armando Maradona, a labdarúgás történetének egyik legfényesebb csillaga. A filmből (Kusturica by Maradona) aztán kiderül, hogy több közös tulajdonságuk is van, és lassan felépül mindkettőjük emlékműve. Kusturica szerint ha Maradona nem kezd el focizni, forradalmár lett volna. Lehet, a középcsatár és a dzsungelharcos rokonszakmák. A tízes számú mez viselője és a gerillavezér a nép fiai. A film kezdő képsoraiban Kusturicát látjuk a színpadon a zenekarával, az Undergroundból játszanak. Aztán lesz még több bevágás is, A papa szolgálati útra mentből, a Macskajajból, mert a rendező szerint azok a környezetek rímelnek Maradona életének egy-egy szakaszára. És valóban. A Balkán és Dél-Amerika. Ugyanaz a tűz, a párhuzam még csak nem is meghökkentő. De ki is valójában Maradona, merül fel a kérdés óhatatlanul, hiszen azért készült a film, hogy ezt megtudjuk. Futballzseni, az előző évszázad két legismertebb góljának szerzője. Az egyiket a félpályáról indulva lőtte az angoloknak a mexikói vb-n, mindenkit kicselezett, a partjelzőt is. Vagy hússzor látjuk a nagy művet, Kusturica beszúr egy animációt, amelyben a Vasladytől Károly hercegig mindenki kötényt kap, miközben üvölt a Sex Pistolstól az Isten óvja a királynőt és az ő fasiszta rezsimjét című sanzon. A másikat meg beütötte nekik kézzel, a bíró meg bevette. Tehát csalt.
De ez volt Argentína válasza a falklandi vereségre, és ettől fogva Maradona már nem labdarúgó, hanem népi hős, ikon, szent, Isten, akihez naponta ezrek imádkoznak. Nézd Emir, mondja ezen a ponton Diego, én tudom, mit éreztetek, amikor az amerikaiak bombáztak benneteket. És dekázgatnak és fejelgetnek a Crvena Zvezda (Vörös Csillag) stadionjának gyepén, Maradona rekonstruálja, hogy varrt be egyet a jugóknak húsz évvel ezelőtt. Kusturica is ügyes. Milosevicsről és az ő fasiszta rezsimjéről nem esik szó. Maradona vádliján és karján egy-egy tetoválás. Az egyik Fidel Castrót ábrázolja, a másik Che Guevarát. Ez innen nézve nehezen felfogható, onnan evidencia. Kusturica érti. Nyilván egyikük sem látta a Kuba átfestése című dokumentumfilmet.
Ebben a két közmunkára fogott narrátor, Maria és Juan elmesélik, hogy ha megölsz valakit, kapsz tíz évet, ha levágod a saját állatodat állami engedély nélkül, harmincat. És ott aztán nincs önfeledt skandálás a saját úszómedencétől, commandante Diego, hogy heja-heja-ho, Fiidel, Fíídel. Maradona embléma, tehát felhasználja a politika. Fellép Chavez és Morales társaságában. Ezt azért Puskás Öcsi nem csinálta volna meg a Kopasznak ilyen direktbe. Az a furcsa, hogy közben valahogy mégis mucho simpatico az egész. Valahonnan ismerős. Argentínát tönkrevágják a spekulánsok, az IMF és a gringók. Maradona énekel a törzskocsmájában, szívből, tehát jól, önmagáról. Zene és szabadság. Végig az az érzésem, hogy ebből a pakliból már csak egy harmadik komoly jelenség hiányzik, Manu Chao. Így aztán meg is jelenik az utolsó jelenetben, a falnak támaszkodva gitározik, Maradona az úttest közepén hallgatja, egy minősíthetetlen, ám méregdrága napszemüvegben. Venceremos.