Libák

Húznak a vadludak. Illetve vagy négyezren már le is parkoltak az európai hírű vadlúd-pihenőhelyen, a tatai Öreg-tavon. Többségükben nagy lilikek és vetési ludak, az eurázsiai tundrákról érkeztek, ahol tényleg borzalmasak lehetnek a körülmények télen, ha ez a szánalmas időjárás is jobban megfelel nekik. Mindenesetre hagyományosan itt töltik a telet, számuk napról napra növekszik, és mire a tó leeresztésével megjelennek az első zátonyok, és beállnak a keményebb fagyok, lesznek vagy harmincezren. Az emberek nem bántják őket, sőt immár hagyományosan maguk is „rárepülnek” az eseményre, november végén kilencedszer lesz tatai vadlúd-sokadalom, madármegfigyelő versennyel, előadásokkal, szerepet kapnak a kollégák is – például a vándorsólyom és a parlagi sas – és bekerült a programba egy első pillantásra kakukktojásnak tűnő konzílium is, a Natura 2000-es bogárfajok bemutatása, különös tekintettel a magyar futrinkára címmel. Nyilván komoly dzsembori lesz, békés hangulatban, a vadludak nagy mázlija, hogy az olaszok többnyire a mikroszkopikus méretű madarakat fogyasztják előszeretettel, a magyarok pedig ilyentájt a háziasított modellre fókuszálnak, káposztával, új borral. A Márton-nap, november 11. ugyanis hagyományosan a libák gyásznapja. Ennek az az oka, hogy a jószág Szent Márton attribútuma, mivel a legenda szerint ő annyira szerény volt, hogy a ludak óljába bújt, hogy kitérjen püspökké választása elől. Az éktelen gágogás azonban felhívta rá a figyelmet, és lebukott. A lúd egyébként kitűnő házőrző is, ismert, hogy a K. e. 309-es római–gall háború idején a Capitolium libái riasztották az őrséget, amikor az ostromlók az éj leple alatt ólálkodni kezdtek a fellegvár körül. Falusi udvarokban is kitűnően funkcionáltak, a sors igazságtalansága, hogy mégis inkább őket ették meg, mint a komondort. Márton püspök remek ember volt, de etológusnak kevésbé kiváló, különben tudta volna, hogy a lúd igen macerás állat. Ugyanakkor rendkívül kommunikatív, érdeklődő és szívesen barátkozik az emberrel. Konrad Lorenz, az összehasonlító viselkedés-lélektan kitalálója zseniális alapvetésében, a Salamon király gyűrűjében hosszasan mesél a pompás madarakkal együtt töltött időszakáról, amely meglehetősen intenzív volt, tekintve, hogy reggelenként a hálószobájából repültek ki az ablakon. A ház egyéb részeire pedig azért kellett rácsokat szerelni, hogy ne menjenek be mindenhova. Nem menekülni akartak tehát, mint egy szerencsétlen hullámos papagáj, amelyik az első adandó alkalommal, síró gyerekeket és megkönnyebbült szülőket maga után hagyva kislisszol az ablakon megfagyni, hanem bejutni. Lorenz apukája még rá is játszott az egészre, a tudós többször rajtakapta az öreget, amint a dolgozószobájában az íróasztalnál ülve teázott, nyugodtan olvasgatta az újságot és közben szórakozottan átnyújtott egy-egy kenyérdarabkát a perzsaszőnyegen állomásozó huszonnégy nyári lúdnak. Lorenz legszelídebb szobalúdját egyébként természetesen Martinának hívták.