Lukács (György) evangéliuma

Ősidőnek tűnik, pedig nem is olyan régen volt, amikor november 7-ét még az emberiség legnagyobb ünnepeként tartották számon az olyan országokban, mint amilyen a miénk is volt 1945-től 1990-ig. Az utcákat sarló-kalapácsos vörös lobogók díszítették, munkaszüneti nap volt és nem kellett iskolába menni, ennyi pozitívumot lehet elmondani az új világ és az új ember születésnapjáról. A barokkosodás korában, valamikor a ’80-as években ügybuzgó dekoratőrök színezett marcipánból készült vöröskatonát állítottak ki a belvárosi Jégbüfé ünnepi kirakatába, az délutánra megolvadt az üvegen át sugárzó naptól és a járókelők röhögtek az elhajlott lábú, lekonyult csövű puskájára részeg tróger módjára támaszkodó szovjet hősön.
Voltak, akik komolyan gondolták a dolgot, és persze jól megéltek belőle. A Magyar Televízió élőben közvetítette Moszkvából a katonai díszszemlét, a Lenin arcmásával díszített tribünről a birodalom kucsmás főemberei a vazallus vendégek – köztük a mi Kádár Jánosunk – dölyfös képpel integettek a nézőknek. 1985-ben Lenin születésének 115. évfordulója éppen egybeesett Lukács György 100. születésnapjával. A Hét című budapesti lap az 1971-ben elhunyt filozófus elvtárs alábbi „gondolataival” köszöntötte a nagy példaképet, mondván: „nála senki sem méltóbban emlékezhetne a XX. századot és műveivel minden kort túlélő óriásról, Leninről”.
„Az új embert kereste Lenin egész életében – idéz a politikai hetilap Lukács elvtárs 1946-ban megjelent cikkéből –, küzdött az új ember létrejöttének objektív gazdasági, társadalmi és ezzel együtt morális, intellektuális alapjainak lerakásáért. Ezért az új emberért élt és harcolt Lenin. Ennek az új embernek volt ő maga az első nagy példánya, reprezentánsa a patetikusság nélküli új élet pátosznak. Példaadó élet volt az övé: a legteljesebb morális tisztaság, minden aszkézis nélkül; a legmagasabb rendű szellemiség, mélyen beágyazva a társadalmi gyakorlatba. Lenin igazi nagy ember, nagy egyéniség, amilyet ritkán termelt ki még eddig az emberi társadalom fejlődése. Egyéniségének talán legzseniálisabb eredménye, hogy folytatható munkát hagyott hátra…”
Miután elmorzsolunk néhány könnycseppet szemünk sarkából a meghatottságtól, gondoljuk csak végig, amit ez az – egyesek szerint – „kimagasló jelentőségű XX. századi filozófus” írt, egyébiránt a kollégájáról, hiszen Lukács komisszár elvtárs az 1919-es Kun Béla-rezsim népbiztosaként és a Vörös Hadsereg 5. hadosztályának politikai biztosaként hasonlóképpen megtizedeltette az engedelmeskedni vonakodó katonákat, mint Lenin a proletárhatalommal szembeszegülő orosz alattvalókat. A tarkón lövés filozófiájának e gyakorlati alkalmazója azonban alaposan mellé lőtt a magasztos jövendöléssel: Lenin és életműve nemhogy folytatható munkát nem hagyott hátra, de még a XX. századot sem élte túl. Oroszország a kapitalizmust építi, november 7-én ma már csak néhány szerencsétlen, gránátnyomásos veterán mutogatja magát a moszkvai utcán, a Kreml urai a restaurált székesegyházakba járnak parádézni a pravoszláv nagy ünnepeken.
Lukács Györgynek már csak idehaza van némi presztízse. Pontosabban: forintokban kifejezhető haszna egy tucat megélhetési baloldali számára. A róla elnevezett, Agárdi Péter által elnökölt, eredetileg az MSZMP KB által létrehozott alapítvány honlapján szereplő kurátorok, valamint a kedvezményezettek – Kondorosi Ferenctől Krausz Tamáson és Krausz Tamásnén át Tamás Gáspár Miklósig – igazán tetszetős bokrétát alkotnak. Az összejöveteleiket bízvást megtarthatják egy dohos panoptikumban, a múlt század halott gondolatai, politikai tévelygői és bűnözői társaságában, november 7-én, március 21-én, április 4-én, Vlagyimir Iljics és Kun Béla születésnapján, vagy amikor akarják. Amikor kedvük tartja. Félniük nem kell, Lenin és hű tanítványai már nem veszélyesek, szabadság van.