Luminol a fülpiszkálón

Hogy miként forradalmasította a DNS-elemzés a bűnüldözést, arról a tévénéző a népszerű sorozatokból próbál képet alkotni. Olykor tévesen. Hazánk legmodernebb, most megnyitott bűnügyi génelemző laboratóriumában igyekeztünk megtudni, mi igaz abból, amit a tévében látunk.

CSI: laborosból szuperzsaru

Dr. Raymond Langston, a Las Vegas-i rendőrség bűnügyi helyszínelő részlegének tisztje egy bonyolult ügy kapcsán először miami kollégáit keresi föl, majd a New York-i iroda munkatársainak segítségével folytatja a nyomozást, végül hazatérve a nevadai kaszinóvárosban derít fényt a bűntény elkövetőjére. Így leírva ez a történet nem több egy átlagosnál kissé magasabb költségvetésű krimi szinopszisánál. A sztorit az teszi érdekessé, hogy nem egy, hanem három sorozat összefüggő részeiben követhetjük végig. A Helyszínelők, a Miami helyszínelők és a New York-i helyszínelők című sorozatok keretét adó világ (divatos szóval a helyszínelők univerzuma) megegyezik, így a szereplők gond nélkül haknizhatnak a másik sorozat epizódjaiban (ezt crossovernek, keresztezési pontnak nevezik). Ezt tette ezen a héten az amerikai CBS csatornán a Laurence Fishburne alakította Las Vegas-i bűnügyi szakértő is, számol be a sorozatot sugárzó tévéadó hírszolgálata.
Az eredetileg CSI-nak elnevezett sorozatok (Crime Scene Investigation – bűnügyi helyszínelés) az amerikai televíziós piac aranytojást tojó tyúkjai (persze csak az amerikaifoci és a baseball után). Az eredeti, Las Vegas-i változat már tizedik évadánál tart. Anthony E. Zuiker, a formátum megalkotója és Jerry Bruckheimer producer az első két szezon népszerűségét látva úgy gondolták, hogy erről a sztoriról még több bőrt is le lehet húzni, így 2002-től Miamiban és 2004 óta New Yorkban is helyszínelnek. A sorozatok megkülönböztetését színkódolással is könnyebbé teszik a nézők számára. Az eredeti Helyszínelők képkockáin a digitális utómunka során a zöld és a fehér színt emelik ki, a miami verzió már giccsesen sárga, a New York-i epizódokban pedig az acélkék és a szürke szín dominál.
A több magyar csatornán is naponta sugárzott sorozatokat a világ szinte minden országában bemutatták már, összesen több mint ötszáz epizódot láthattak belőle az amerikai nézők. Hazai népszerűségét jól jellemzi, hogy még a sokadszorra ismételt részek is biztosan hozzák a tisztes nézettséget. Az eredeti sorozat valóban újdonságként hatott a korábban megszokott krimikhez képest, hiszen a hangsúly a bűnügyek helyszínén talált bizonyítékok tudományos(nak látszó) elemzésén volt. Tíz évvel ezelőtt látványosnak számítottak azok a számítógépes trükkök, amelyek segítségével premier plánban követhetjük egy pisztolygolyó útját az áldozat bordáin és tüdején keresztül a szék háttámlájába.
A tudományos hókuszpókusz és a DNS-analízis mellett a producerek csillagászati bevételének garanciáját mégis a Kojakból és a San Francisco utcáin-ból vett klisék jelentik: a bűnügyi laborok szürke köpenyes, kissé kopaszodó, akkurátus elemzőiből bankrablókra lövöldöző és visszaeső börtöntöltelékeket vallató zsarukat csináltak. Lehet őket vádolni ezért? A heti harminc-negyven millió amerikai néző szerint nem.

Másodikos általános iskolás koromban kaptam néhány bip pen füzetet, benne játékos fejtörőkkel. A bip pen tollszerű készülék, amely – hozzáérintve a helyesnek ítélt válasz melletti fekete pöttyhöz – jelezte, hogy jól tippeltem-e. Ha jó volt a válasz, egy női hang megdicsért („Eltaláltad!”), ha nem, tovább biztatott: „Tévedtél. Próbáld újra!” Alapvetően tetszett a dolog, bár a kérdések már akkor is kicsit bugyutának hatottak. Ki kellett választani például, hogy melyik képen van a maci és hasonlók. A bip pen húsz éven keresztül eszembe sem jutott, egészen szerdáig, amikor a Millenáris Park új attrakcióján, a Helyszínelők tévésorozatra épülő CSI: az interaktív kiállítás című látványosságon próbálom a bizonyítékokat elemezni.
Az épp előttem álló feladat nem egyszerű. A leírás szerint a holttesten tenyésző legyek aktuális fejlődési állapota a halál óta eltelt időről tanúskodik, így hát most nekem össze kell vetnem a helyszínen talált légylárvát a különböző fejlettségű legyek fényképeivel. Hat lehetséges fénykép van összesen, ezek közül az első petéket, az utolsó kettő egy bábot és egy kifejlett legyet ábrázol, amelyek nem is hasonlítanak a mintára. A középső három ugyanaz a kép, mint amelyik a mintát ábrázolja, különböző nagyításokban. Ügyesen kiválasztom a megfelelőt, és örömmel fogadom a dicséretet („Szép munka!”), bár attól tartok, ezt a feladatot egy közepesen értelmes galamb is megoldaná.
A Helyszínelők sikere a tudományos blablán alapszik, így a kiállítás is erre helyezi a hangsúlyt. Kár, hogy a fordítónak fogalma sem volt arról, mit fordít, a rendezők pedig láthatóan megspórolták a szakértőket, akik átnézték volna a tárlat anyagát. Az egyik állomáson ki kell választani, hogy a bűntény helyszínén gyűjtött mag melyik növény magja. Négy fajt ajánlanak fel, mindegyikről rövid leírást közölnek, de sajnos a rendszertani családok nevét szinte egyik esetben sem sikerült helyesen leírniuk. A Chenopodiaceae családot (libatopfélék) labodák családjának fordították, az Ephedraceae család (csikófarkfélék) pedig mormon tea család néven szerepel, amely amiatt lehet, hogy a mormon tea nevű növény latin neve Ephedra nevadensis. A hullaházban a boncmester venát emleget véna helyett, de ez már szinte fel sem tűnik. Az pedig említésre is alig méltó, hogy a kiállítás borsos árú belépőjét látva az ember elvárná, hogy az érintőképernyőkön megjelenő információkat vezérlő szoftver képes legyen a magyar ékezetes betűk kezelésére, ne lopja le az ű és az ő betűket.
A CSI népszerűsége mindazonáltal garantálhatja a tárlat költségének megtérülését. A sorozat ma már hívószónak számít, nem csoda, hogy a kiállítástól függetlenül a héten megnyitott új bűnügyi géntechnológiai labor sajtómeghívójában is azzal próbálták felcsigázni az újságírók érdeklődését, hogy most megnézhetjük, milyen a valóságban egy CSI-labor. A Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet és a GenoID Kft. együttműködéséből létrejött DNS-elemző laboratórium felszereltsége világszínvonalú. Belépni csak azután lehet, hogy az ajtó mellett elhelyezett íriszszkenner a szem szivárványhártyájának egyedisége alapján azonosította az embert. A helyiségben végzett munkafázisnak megfelelő légnyomásértéken tartott atmoszférájú szobákban kamerák működnek, amelyek képét az internettől független számítógépes hálózaton keresztül akár egy másik telephelyen dolgozó szakértő is figyelheti.
De mi igaz abból, amit a Helyszínelők génlaborjában látunk?
– Olyan nincs a valóságban, hogy Gil Grissom (a Las Vegasban játszódó sorozat korábbi főszereplője – M. Cs.) elmegy, tölt magának egy kávét, és mire visszajön, már ott is az asztalán a DNS-minta elemzése – mondja Bognár Zoltán, a labor számos DNS-elemző berendezését gyártó Applied Biosystems közép-európai régióvezetője. – A minták elemzéséhez legalább egy napra van szükség. De nem is a CSI-ban csalnak legjobban az idővel. A 24 című sorozat huszonnégy része egyetlen nap történéseit meséli el, és ott is gyakran elemeznek DNS-t. Ez lehetetlen. A dinamika tehát megtévesztő. A nyolcvanas években egy hasonló tematikájú reális sorozat úgy nézett volna ki, hogy levesszük a mintát, majd várunk három hetet, és meg is kapjuk az eredményt.
Még Amerikában sem áll rendelkezésre annyi erőforrás, hogy kizárólag egyetlen esettel olyan sok ember foglalkozzon, ahányan a sorozatban szerepelnek. Másrészt viszont a rendőri feladatkörök ott is fel vannak osztva. Ezzel szemben a sorozat szereplőinek munkája a helyszíni nyomrögzítésnél kezdődik, a bizonyítékok laborbeli elemzésével folytatódik, majd a gyanúsítottak kihallgatása után a bűnös leleplezésének dicsősége is nekik jut, közben időnként lövöldöznek, esetleg aligátorok gyomrában turkálnak.
A rajongók megnyugtatására azonban el kell mondanunk, hogy a luminol tényleg létezik. A luminol az összes sorozat leghűségesebb szereplője, minden epizódban feltűnik. A magukat okosnak képzelő gyilkosok föltakarítanak az emberölés után, így a helyszíneken nem marad látható vérnyom. A helyszínelők éberségét azonban semmi sem kerülheti el. A látszólag patyolattiszta felületekről fülpiszkálóval vett mintára áttetsző, folyékony reagenst, luminolt csepegtetnek. Ha volt vér a felületen, a luminol reakcióba lép a hemoglobinban található vasionnal, és kékeslila kemilumineszcens fényt bocsát ki, igaz, a valóságban csak sötétkamrában érzékelhetően.
Bár a tévében látott ideális körülményeknél a valóságban sokkal bonyolultabb a DNS-nyomok rögzítése és elemzése, az utóbbi évtizedekben a DNS-analízis tényleg forradalmasította a bűnüldözést. Az egyszerűbb esetek (például vér- vagy nyálkahártyaminták) elemzése többé-kevésbé már automatizálva történik, de a nehezen rögzíthető nyomok elemzéséhez ma is a szakemberek folyamatos munkája szükséges. A minimális mennyiségű DNS kinyerése után az örökítőanyagot felszaporítják, majd egy genetikai analizátornak nevezett műszer segítségével olyan részeit elemzik, amelyekről tudott, hogy emberenként különböznek. A kapott eredményeket összehasonlítják a gyanúsítottak DNS-profiljával vagy a korábban elítéltek jellemzőit tartalmazó DNS-adatbázissal.
– Annak, hogy két, egymástól független embernek tökéletesen megegyezzen a DNS-e, kisebb a valószínűsége, mint hogy két egymást követő héten ötösünk legyen a lottón – mondja Bognár Zoltán.
A CSI típusú sorozatok a valódi igazságszolgáltatásra is hatást gyakorolnak. Nézőik megjegyeznek egyes szakkifejezéseket, és egyből bűnügyi szakértőknek, helyszínelőknek képzelik magukat. Kimutatható, hogy a hasonló krimik nézői túlértékelik a molekuláris bizonyítékok hozzáférhetőségét, és kritikusabbak is velük szemben. A CSI-effektusnak elnevezett jelenség először 2003-ban ütötte föl a fejét, írja a Time magazin. A texasi Galveston bíróságán az esküdtszék annak ellenére mentette föl a gyilkosság vádja alól Robert Dustot, hogy klasszikus (nem molekuláris eljárásokon alapuló) bizonyítékok tömkelege szólt ellene. Az áldozat feje ugyanis nem került elő, a védelem pedig meggyőzte az esküdteket, hogy a fej beható vizsgálata bizonyíthatná, hogy Dust önvédelemből ölt.
A CSI legnagyobb füllentése mégsem a villámgyors DNS-analízis vagy a néhány pixelnyi elmosódott képből „rekonstruált” rendszám.
– A Helyszínelőkben sohasem látjuk, amint a helyszínelők jelentést írnak – idézi Jason Romney valódi helyszínelőt az amerikai Weber Egyetem Signpost című újságja. – Pedig minden helyszínelés után a kinn töltött idő tízszeresét fordítjuk papírmunkára.