Mesterek, mentorok

Kamaszkorom akkor ért véget, amikor ezeket a mondatokat intézte hozzám egy szenvedélyesen süvítő gúnyos férfihang: „Te valóban elhiszed ezt a sok sületlenséget? Minden hazugságot meg lehet etetni veled? Nem látsz át rajtuk?”
A veretes bírálatot nagybátyámtól, Kodolányi Jánostól kaptam 1960 telének végén, kora tavaszán egy szürkülő délutánon a Böszörményi út 28. földszintjén. Néhány méterre onnan, ahol ma tábla őrzi emlékét a ház falán, nagybátyám nagy bagolyként gubbasztott egy karosszékben naphosszat az ablak sarkában, attól a tavasztól kezdve sok éven át. Nézelődött mély tüzű, gyűrűs szemével, olvasott, gondolkodott, macskáját dédelgette, változatos vendégeit fogadta. Két lábát akkor már nem tudta használni az idegsorvadás miatt, svájci elektromos írógépén sem tudott írni, amelyet egy tisztelője küldött neki az ötvenes években. Utolsó könyvét, memoáresszéit akkor készült magnetofonba diktálni. Bibliai regényei megírásának emberfeletti erőfeszítésével Akarattyán, fázva és nélkülözve, megfosztva minden megélhetéstől, tönkretette szervezetét. 1954 után későn diagnosztizált súlyos cukorbaj, majd szívinfarktus támadta meg. 1959 végére épült meg budai menedéke, a Böszörményi úti lakás, amelyet meg tudott vásárolni újra megjelenő regényeiből, hogy a hideg évszakot kényelemben és melegben tölthesse. Ekkor javasolta apámnak, hogy küldjön el engem hozzá, hadd foglalkozzon velem egy kicsit. Engem kisgyerekkorom óta nagyon kedvelt, de 1948 után, akarattyai száműzetésének éveiben alig találkoztam vele.
Az idézett tiráda az első „foglalkozás” alkalmával hangzott el. Nem voltam ilyen szavakhoz szokva. Mindig könynyedén, keveset tanulva teljesítettem a majdnem legjobb szintet, és ezért megkaptam az elismerést tanáraimtól és szüleimtől. Úgy gondoltam, eleget is tudok a világról, és leginkább a futball meg a biciklizés érdekelt az autókon kívül. Úgy képzeltem, mérnök leszek, mint apám. Értek kisebb kudarcok – a lányok meg a bal lábam részéről, amelyik nem működött oly jól a futballban. De miután megtudtam, hogy egy művelt lány a másik utcából titokban Adónisznak nevez, és a bal lábam is be-beakasztott olykor egy gólt, túltettem magamat a kellemetlenebb tényeken.
Nagybátyám szidását azzal érdemeltem ki, hogy a finn–szovjet háborúról szóló kérdésére előadtam neki a gimnáziumi tankönyv nem igazán megemésztett verzióját, miszerint a kis skandináv ország agresszív háborút indított a nagy Szovjetunió ellen 1939-ben. Beoltottak ugyan otthon jó adag megvetéssel a Szovjetunió meg a kommunizmus iránt, és őriztem magamban 1956 szellemét én is, de ezt a helyes világnézetemet merő restségből nem bontottam le olyan apró dologra, mint a szovjet–finn háború mivolta. Gyanakvásom tankönyveink iránt e ponton kihagyott. A hiba nagy volt – hiszen nagybátyám csodálta a finneket, akik elpáholták a Vörös Hadsereget, és Finnországban sok-sok hónapot töltött több alkalommal is a harmincas évek végén, ott fejezve be nem egy regényét.
A „foglalkozásoknak” így mindjárt a kezdetén végük lehetett volna. De nem így történt. Én elfogadtam nagybátyámtól a megszégyenítő tirádát, ő pedig jobban szeretett és becsült annál, hogy ajtót mutatott volna nekem – amit nem egy vendégével megtett. Attól fogva ősztől tavaszig négy év minden szombat délelőttjét nála töltöttem – jó három órát. Ha jól számolom, ez vagy száz délelőtt lehetett.
Beszélgetéseink nem csak ismeretekről szóltak, bár bizonyos, hogy egy sor úton az ő magyarázataival, ajánlott könyveivel indultam el. Ő adta kezembe Heisenberg és Jung könyveit, Platónt és Plotinoszt, valamint Békés Gellért–Dalos Patrik korszerű Újszövetség-fordítását. Ő indított el a modern művészet szeretete felé, és tőle tanultam meg, melyek is voltak a magyar huszadik század valódi történetei.
Ugyanilyen fontos volt azonban, amit önmagamról tanultam tőle. Hajlamaimról, hibáim kezeléséről és a legfontosabbról: hogy megtanuljak figyelni a belső hangra.
Mindez gyakran jut eszembe, de különösen a múltkor fogott el tartozásom múlhatatlanságának érzése, amikor egy fiatalabb barátom sajnálkozva emlékeztetett arra, hogy a Kádár-korszakban szocializálódtam. Való igaz, válaszoltam neki, de olyan mestereim, mentoraim voltak, mint Kodolányi János meg Jékely Zoltán.
A mesterek, mentorok a legfontosabb segítők nehéz utunkon. Nem az a fontos, hogy híresek vagy „nagyok” legyenek. Az én inaskodásom nagybátyámnál a születés végzete folytán vált lehetővé. Mentoraim közt volt egy remek autószerelő-mester is, Cseh Jani bácsi Kelenvölgyből. Sosem gondolta magáról, hogy született pedagógus. De abban, amit tudott a munka szelleméről, tökéletes tanító volt. Tudjuk, a mesterek a szeretettel és a viselkedéssel is adnak nekünk, nem csak a tudással. És boldogok, ha tanítványt találnak. Nagybátyámat Csikesz Sándor vette így gondjaiba, a Csányoszrón lelkészkedő református teológus. Majd Mikes Lajos, az Est Lapok igazgatója.
Szétesik és elpusztul az a társadalom, amelyben megtörik a sok ezer éves mester-tanítvány láncolat. Meg kell becsülni a mestert, és meg kell becsülni a tanítványt.