Olyan szépen kezdődött minden. Miskolcról írja legújabb riportkönyvét Moldova György – adták hírül több mint egy évvel ezelőtt a megyeszékhely sajtóműhelyei, hozzátéve: az írót a város vezetése kérte fel, aki a többmilliós honoráriumért, összkomfortos szállásért cserében egy évet tölt a megyeszékhelyen, s ezalatt készíti el riportkönyvét.
A szocialista Káli Sándor polgármester és Mokrai Mihály alpolgármester nagyot tévedett, mikor azt hitte, hogy a szociografikus töltetű könyveiről ismert író pozitív üzenetű könyvet, választási piáranyagot fog írni az önkormányzat heroikus városmentő küzdelméről. Talán már el is képzelték, hogy a 2010-es önkormányzati választások előtt nagy csinnadrattával mutatják be a riportkötetet. Hónapokkal később, a félig elkészült kézirat bemutatásakor kiderült, a magát ízig-vérig kommunistának valló Moldovát mély szakadék választja el a szocialistáktól, nem hőskölteményt írt, könyvében hemzsegnek a dehonesztáló mondatok.
Már az Érik a vihar elején megtudjuk: „Miskolcon számtalan, egykor polgári szintű, később nyomorteleppé züllött városrész található”, s hogy a hangulatot érzékeljük: „egy tizenöt év körüli fiú rövidnadrágban és szibériai hangulatot keltő füles prémsapkában körbe-körbe jár, üdvözült arccal nitrohígítót szív egy nejlonzacskóból”. Az író oldalakat szentel a miskolci patkányinváziónak, a csótány- és ürülékével fertőző galambpopulációnak meg a kullancsoknak. De még ha csak ez lenne a baj! Rövid úton szerződést bontottak, s Moldova a korábban felvett előleggel a zsebében idejekorán távozott a városból. Ez látszik is a könyvén, amelynek megírására nem fordított egy évet, s nem olyan alapossággal mélyedt el választott témájában, mint korábbi műveiben, az Akit a mozdony füstje megcsapottban, az Őrség panaszában vagy éppen az egészségügyről vagy a kamionosok életéről írt könyveiben, hanem sokszor felületes, egyoldalú, csapongó, s fejezetei nem is a beharangozott témáról szólnak. És nem jutott ereje arra, hogy bármit is jónak tartson az északkelet-magyarországi városban.
Miskolc elmaradott térségben található, ahol nagy a létbizonytalanság. Az író az alapszintű megállapításokat követően a város építészetével foglalkozik: a diósgyőri vasgyári lakóteleptől a még élő öreg építészek megszólaltatásáig jut el. Később önkormányzati képviselők tudására és kapcsolatrendszerére alapozva a lakótelepeket járja be, mint a Majláthtelepet, a Győri kapui lakótelepet, a Komlóstetőt. És ennyi. Kimaradt a helyszíni szemléből a legrosszabb társadalmi-környezeti mutatókkal rendelkező avasi lakótelep, ahol komplex szociális célú rehabilitációt tervez a város, illetve a hejőcsabai lakótelep, ahol kísérleti alapon Miskolc egyik hulladéktelepéből nyert biogázt használnak fűtésre.
Moldovát elsősorban a házakban élő emberek érdeklik. Vajon milyen élet folyik az egyenfalak között? Precízen sorra veszi az országosan fellelhető problémákat, a rossz szigetelést, a közlekedőfolyosók önkényes lezárását, a nyögvenyelősen működő panelprogramot. Minden meglátogatott lakásban pogácsával kínálják az ismert írót. Ez az obligát pogácsás korszak már-már megnevetteti az olvasót, s talán ez az egyetlen vidám momentum ebben a könyvben: ugyanis megkezdődik a reménytelenség, lepusztultság, elhagyatottság lajstromba szedése, mely hangulat 510 oldalon szinte megszakítás nélkül árad a két kötetből.
Az egész könyvön módszeresen végigvonul a cigányozás, s ezt a kommunista író megteheti, senki sem vonta felelősségre érte. Moldova senkivel sem egyezteti a szöveget, mint írja: nem hajlandó megjelenés előtt bemutatni az alanyoknak nyilatkozatukat, így hozva rendkívül kellemetlen helyzetbe nevükön megnevezett segítőit. „Ez az egyetlen utcám, ahol cigányok laknak, de több bajom van velük, mint az egész körzetemmel együttvéve” – nyilatkozza az egyik önkormányzati képviselőnő. A cigány bűnözés hosszas és számtalanszor visszatérő leírása mellett interjúalanyai elmondják: a cigány gyermekek hosszúra növesztik, majd hegyesre reszelik a körmüket, és a villamoson felhasítják vele a gyanútlan utasok reklámszatyrát, aztán eltűnnek zsákmányukkal.
Az építészet, majd a lakótelepek „elemzését” követően Moldova önálló fejezetben foglalkozik a hajléktalanok világával. Az író búvóhelyeket, szállókat keres fel, ahol „sok a cigány, s feltűnik egy-egy festett hajú homoszexuális is”, sokan kizárólag kannás borokon élnek, s férgekkel fertőzött emberi roncsokat is lát. Nem tudni, miért, az író ebben a hajléktalanos fejezetben kezd hozzá a miskolci zálogházak feltérképezéséhez, amelyekben riportalanya szerint minden negyedik miskolci megfordult, s van olyan üzlet is, ahol még a másfél kilós aranyláncot is beveszik. Miközben Miskolcon negyven zálogház van, az egyik tájékozatlan alpolgármester csak egyről tud – állítja az író. „Szemem-szám elállt: mit tudhat ez az ember arról a városról, melynek irányítói közé tartozik!?” – írja Moldova György, s természetszerűen még néhány alkalommal bedöfi a kést korábbi megrendelői hátába.
Néhol ilyen csakazértis-ízű a könyv: semmi jó nincs ebben a városban, hanyatlik a közbiztonság, a tehetősek Pesten, Bécsben gyógyulnak, az egyik helyi kórházhoz 120 ezer cigány ember tartozik, jó néhányuk életében nem látott még belülről fürdőszobát, s olyan nőket kezelnek, akik 15 éve nem jártak nőgyógyászati vizsgálaton. A helyi sajtóból is a legelképesztőbb híreket veszi át: például hogy a fizetős idősotthonban a hetekig plafonról lógatott adventi kalácskoszorút beáztatták, és megetették a gondozottakkal.
„Jó érzékkel” szemlézi az egészségügyet is, az olvasóban majdnem annyi marad meg, hogy az ÁNTSZ főorvosa, Madarász doktor mostanában állított össze egy terjedelmes jelentést a miskolci állapotokról:
„A telepszerű körülmények között élő lakosság környezete elhanyagolt, szemetes. A lakóingatlanok többnyire űrgödrös árnyékszékkel rendelkeznek, ivóvízellátás többnyire közkifolyóról vagy kerti csapról történik, kevés esetben van bevezetve a lakásokba az ivóvíz.”
Amikor Moldova György elérkezik a lyukóvölgyi városrész bemutatásához, azt hiszem, hogy a legtöbb olvasó leteszi a könyvet, elővesz egy térképet, s száz kilométeres átmérőjű kört rajzol Miskolc köré, megfogadván, hogy oda az életben nem teszi be a lábát.
„Amerre elhaladunk, cigány családok állnak házuk kerítésére támaszkodva, és jövetelünk célját találgatják. A lenti város hulladékai itt halmozódnak fel. A felújítások során feleslegessé vált, ütött-kopott redőnyökből házakat barkácsoltak össze… Számtalan gyerek ücsörög a tisztások szélén, vagy kóborol a gazban, jóllehet az óvodában vagy az iskolában lenne a helyük. Némelyik teljesen meztelen, még egy ócska gatyát sem adtak rá. Édességet, igazi játékot nem kapnak, pedig a segélyek valójában nekik járnának. Sokan a nevüket sem tudják, a szüleik vadházasságban élnek, sűrűn cserélgetik élettársukat, a gyerekek hol az apjuk, hol az anyjuk családi nevét viselik, de más famíliába kerülve újra és újra megváltoztatják.”
Moldova György könyve szerint az itteni házakat körülvevő bozót bevett vadászterületnek számít. Csapdákat, hurkokat helyeznek el, de az is előfordul, hogy a cigány emberek csapatokban indulnak zsákmányt keresni, s botokkal verik agyon az őzeket. A Cigányút című fejezetben fiatalok köztéri padokon isznak és cigarettáznak, pingpongasztalokon szerelmeskednek, egy idős úr pedig mindennap ott végzi a szükségét. A cigány gyermekek életvitelének nagy terjedelmet szentelő fejezetben, amely szerint még a madáretetőkből is kilopják a füstölt szalonnát, írja Moldova György Molnár Oszkár edelényi polgármester gumikalapácsos kijelentése után fontossá vált ominózus mondatát: „Többször hallottam, hogy ütögetik a terhes asszonyok hasát, abban a reményben, hogy idióta születik, aki után magasabb támogatás jár.”
Moldova a pusztuló ipar, az idegen tőke, a szakszervezetek szerepét is vizsgálja új könyvében. A Néhány megjegyzés a kultúráról 19 oldalas fejezetet olvasva hamar belebotlom abba a mondatba, hogy „a fúrólyukakból többször is erőteljes sugárban tört fel a 23-24 fokos meleg víz, sugara két és fél méteres magasságba lövellt” s egyéb kultúramentes leírásokba: a lepusztult szállodák és kátyús utak, a tapolcai telekárak és a hőn szeretett Kádár Jánosról szóló anekdoták világába. Moldova itt fakad ki a zöldségválaszték nélküli élelmiszerboltok és a nem megfelelő villanyáram-hálózat miatt is.
Moldova György önéletrajzi sorozata utolsó, tizedik kötetének írását függesztette fel Miskolc kedvéért. Kár volt egy munkásságát meghazudtoló fércművet összehoznia Érik a vihar címmel. És kár Miskolcért. Amit leírt, vélhetően mind igaz. De a szebbik oldalból semmit sem mutatott be.
„A kertekben négy-öt kutya ugrál, patkányokra vadásznak…”
origo.hu
Megszólalt a rendőrség a halálra gázolt kétéves kislány ügyében
