November negyedike, a legtragikusabb nap

Vannak napok, amelyekre ránehezedett a tragédia és a gyász. Március 21-ről jó kilencven éve már nem az jut az eszünkbe, hogy a tavasz első napja, hogy felébred, megújul a természet, hanem a bolsevik bűnözők első hatalomátvétele, s vérgőzös tombolásának kezdete. Miként június 4-e is minden magyar számára a fájdalom, a veszteség, a keserűség napja, a nyári verőfénytől vagy a közelgő vakációtól függetlenül. S vannak napok, amelyek szinte vonzzák a balszerencsét. Annak idején a törökök úgy tudták, hogy augusztus 29-e, Keresztelő Szt. János fejelvételének napja a magyarokra bajt és szerencsétlenséget hoz. Ezért nem véletlen, hogy a mohácsi csatát ezen a napon vívták meg, majd tizenöt év múlva Buda elfoglalását is ekkorra időzítették. A törökök biztosra mentek. Meggyőződésük, sőt tapasztalatuk volt, hogy ezen a napon a magyarokkal sok jó nem történhet. Ha belegondolunk, hogy 420, illetve 405 év múltán ezen a napon született Pető Iván – lehetett valami ebben a török hiedelemben.
Történelmünk tele van ilyen gyászos napokkal, már az alig kilencesztendős új évezredben is megélhettünk két, nehezen feledhető mélypontot, hiszen december 5-e még sokáig megterheli a nemzet lelkiismeretét, ahogy az őszödi beszéd gyalázatával is végeredményben a választók többségének kell elszámolnia, nem csak egy szellemi földönfutónak egyedül.
A XX. század szívet szaggató gyakorisággal taszította reménytelennek látszó helyzetbe az országot. Még egyfajta rangsort is felállíthatunk a legkeserűbb napok sokaságából, szem előtt tartva természetesen, hogy a fájdalmakat és megaláztatásokat méltatlan egymáshoz méricskélni, viszonyítani. Mindenesetre a már említett március 21-e és június 4-e benne lenne az élbolyban, miként feltétlenül ott lenne a helye március 19-nek, hazánk németek általi megszállásának, és annak egyik szörnyűséges következményének, október 15-nek, a nyilas csürhe hatalomátvételének. Ám a lista élére – senki ne értse úgy, hogy győztest hirdetünk – november 4-e kívánkozik. Nemcsak azért, mert 1956-ban ezen a napon történt a magyar történelem legalávalóbb, legvisszataszítóbb árulása, a szabadság gyönyörűségét éppen csak megízlelő népünket tankokkal, bitóval, börtönnel kényszerítve vissza a félelem, a hazugság és megalkuvás társadalmába, megtörve az emberek jelentős részének gerincét, mindmáig romba döntve öntudatát, megmérgezve egészséges életösztöneit, hanem azért is, mert 1918-ban ezen a napon szerveződött politikai párttá az a társulat, amelyik és amelyiknek jogutódai jórészt felelősek a hazánkban és a hazánkkal történt tragédiákért.
1918. november 4-én néhány bűnöző, munkakerülő, közveszélyes pszichopata és egy-két közéjük keveredett jobb sorsra érdemes álmodozó megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját. Így az 1956. november 4-i, a forradalmat eltipró katonai agresszió és az erre a gyalázatra alapított kormányalakítás évfordulós megemlékezés és „méltó” ünneplés is volt egyben, bár a hazaárulásra és az ország anyagi, szellemi, lelki kifosztására ez sem mentség.
Tudom, sokan felhorkannak, mert dereng nekik, hogy a KMP november 24-én alakult, hiszen így tanították, amikor még anyag volt, s a 24-i dátum szerepel lexikonokban és szakkönyvekben. Még a körítést is megadják hozzá, jelesen Kun Béla Városmajor utca 42. szám alatti lakásában, jól előkészítve, de mindenféle előzetes hírverés nélkül, szinte spontán lelkesültségből alakult meg a párt, s választották meg mindjárt első központi bizottságát is. Azt a tényt, hogy húsz nappal korábban, a moszkvai Drezden szállodában már megalakult a KMP, és lett annak gyakorlatilag két központi bizottsága is, a lexikonok és szakkönyvek diszkréten elhallgatják, esetleg mint mellékes s érdektelen információt eldugják valahol a szövegben. Az 1972-es kiadású Munkásmozgalom-történeti Lexikon a Kommunisták Magyarországi Pártja címszónál csak a november 24-i dátumot adja meg, de más helyeken, például a Kun Béla címszónál említést tesz november 4-ről is. Van olyan lexikon is (Mindenki Lexikona, Akadémiai Kiadó, 1974.), amelyik bölcs kompromisszumként eleve a november 20-i dátumot közli, de bizton állíthatom, nem ezen tévedés miatt omlott össze a kommunizmus, sőt az efféle tévedések vagy bizonytalanságok a mozgalom lényegéhez tartoztak, tartoznak. Miként tudni véljük ugyan, de mégsem tudjuk biztosan, hogy mikor született Sztálin, mert több kutató felvetette, az 1879. december 9-i (21-i) időpont esetleg konspiratív célokat szolgált, majd olyan jól bevált, hogy nem akarták megváltoztatni. Vagy több mint negyven éven át április 4-ét ünnepeltették a magyarsággal, mint felszabadításának ünnepét – mert a magyarok nem felszabadultak, hanem felszabadítottak –, holott ezen a napon semmi különös nem történt, viszont tény, hogy magyar és német csapatok még Magyarország területén harcoltak, ahogy a következő négy-öt napon is, így a felszabadítás napja tulajdonképpen megelőlegezett bizalom volt, hogy örök barátaink az utolsó talpalatnyi földjét is megszállják hazánknak.
A kommunistáknak életbevágóan fontos volt, hogy a kívülállókat megvezessék, félretájékoztassák, tévútra tereljék, becsapják, átverjék, hülyítsék. A hazudozás náluk egyszerre ösztön és szent kötelesség. A párt dupla megalapításának a rutinszerű dezinformáción túl gyakorlati oka is volt. Kezdetben az internacionalizmus szellemétől áthatva még büszkén hirdették, hogy a magyar párt csak a nemzetközi kommunista párt magyarországi szervezete, vagy a III. Internacionálé – a munkásosztály nemzetközi képviseletének – megalakulásáig mindenben aláveti magát az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága döntéseinek és határozatainak, de itthon már el kellett volna hitetniük, hogy önálló, szuverén szervezet, nem pusztán Moszkva csatlósa és bábja. Ám erről csak keveseket sikerült meggyőzniük, s nyilván még sikertelenebbek lettek volna, ha a moszkvai pártalapítást gyakran emlegetik. Így akadt néhány balfék, aki elhitte, a magyar párt a saját útját járja, s nem Moszkvából diktálják az irányt és verik az ütemet.
De térjünk vissza egy kevés időre a Drezden hotelbe, majd a Városmajor utcába, s szóljunk néhány szót a résztvevőkről. Moszkvában az újonnan alakult párt határozatot hozott arról, hogy az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt minden Magyarországról származó tagja a legrövidebb időn belül hagyja el az Oroszországi Szovjet Köztársaság területét, és minden erejét Magyarországon állítsa a nemzetközi forradalom szolgálatába. Ennek megfelelően a tagságot két csoportra osztották: a hazatérőkre és a maradókra, akik a hadifoglyok között fejtenek ki hazatérésre buzdító propagandát. A hazatérőket sebtében kinevezték a párt első, ideiglenes központi bizottságává. Feladatuk volt, hogy a magyarországi nemzetiségek között is elkezdjék a szervezkedést, ez tükröződik a társulat összetételében. A tagok a következők voltak: Kun Béla, Vántus Károly, Pór Ernő, Pescariu Hariton, Bozdogh Emil, Kovács Mátyás, Krisják Mátyás, Matuzovics Iván, Drobnik Ferenc. Kun Béla ismert és tekintélyes munkásvezér volt már abban az időben, bár becsületes kétkezi munkát sem addig, sem később, soha nem végzett. Ismertségét jórészt annak köszönhette, hogy 1914 nyarán elsikkasztott egy keveset a Munkásbiztosító pénzéből.
Az ügyet a Magyarországi Szociáldemokrata Párton (MSZDP) belül elsikálták, de a tisztességre adó munkásemberek nem feledték el. Maga a sikkasztás összegében nem volt jelentős. Kun 110 koronát nyúlt le a melósok pénzéből, amely összeg nagyjából egy szakmunkás havi fizetésének felelt meg. Kun a Munkásbiztosító hivatalnokaként 300 koronás szinekúrát kapott, ami azt jelzi, hogy már akkoriban is jól megfizették a naplopókat. Mindenesetre Kun már szociáldemokrataként is igazi kommunistaként viselkedett. Nem azért lopott, mert szüksége volt rá, hanem egyszerűen alkalma adódott rá. Későbbi sorsát többé-kevésbé ismerjük, 1939-ben az elvtársai kivégezték. Hasonló sors jutott Pór Ernőnek is. Vántus Károlynak annyiban szerencséje volt, hogy nem élte meg a „nagy tisztogatás” idejét, már 1927-ben elhalálozott Moszkvában. A többiek sorsáról semmit nem tud a mozgalmártudomány, a nem mozgalmártudomány meg nem is érdeklődik utánuk.
A kint maradók nem vehették fel a tekintélyt parancsoló központi bizottság titulust, meg kellett elégedniük a külföldi iroda elnevezéssel. Eme kvázi KB tagjai lettek: Rudnyánszky Endre, Jaross Béla, Gisztl Pál, Mandl Arnold, Mihail Guiu, Alexej Genegariu és Lazar Vukicevic. Közülük Rudnyánszky 1921-ben renegát lett, s felhagyott a kommunistasággal. 1926-ban visszakerült a Szovjetunióba, ahol bebörtönözték. 1939-ben, amikor a kitartó kommunistákat kivégezték, őt szabadon engedték. 1943-ban a Szovjetunióban halt meg. Jaross Béla viszont egészen különleges karriert futott be. Ha hinni lehet a lexikon adatainak, őt már 1918 októberében a csehek kivégezték. Így amikor a külföldi iroda egyik vezetőjévé választották, már nem élt. A többiek kiestek a párt memóriájából, további sorsuk nem tartozik az emberi tudás közkincsei sorába.
Nem egészen három héttel később a budai Városmajor utcában, Kun Béla lakásán egy merőben más összetételű központi bizottságot gründoltak össze. Kun, Pór és Vántus a moszkvai, hasonló nevű testületet képviselték, hozzájuk választották Hirossik Jánost, Chlepkó Edét, Fiedler Rezsőt, Jancsik Ferencet, Korvin Ottót, Nánássy Györgyöt, László Jenőt, Nikulik Józsefet, Rabinovics Józsefet, Rudas Lászlót, Seidler Ernőt, Szántó Bélát, Vágó Bélát és Szamuely Tibort, aki éppen valahol Berlinben hergelte a munkásokat, de úgy vették, mintha Budapesten is jelen lenne. A tizenhét emberből nyolcat a szovjet néphatalom bírósága 1938–44 között halálra ítélt és kivégeztetett. Közéjük tartozott Kun, Chlepkó, Fiedler, Jancsik, Pór, Rabinovics, Seidler és Vágó. Szamuelyt 1919 nyarán a magyar nép hálájától való félelme kergette öngyilkosságba. László Jenőt 1919 decemberében a magyar igazságszolgáltatás érte utol, miként a szadista hajlamú gnómot, Péter Gábor előfutárát, Korvin Ottót is. (Esetükben eldönthetetlen, a mester avagy a tanítvány múlta-e felül a másikat.) Korvin eredetileg banktisztviselő volt, felfoghatatlan, hogy milyen logika alapján neveztek el róla egy kórházat. Nem járt jobban édestestvére, Kelen József sem, aki szintén pártalapító volt, de a KB-ba nem választották be. A tanácsköztársaság után börtönre ítélték, de fogolycsere keretében hamarosan a Szovjetunióba került, ahol hűséges elvtársai gondoskodtak arról, hogy egy kétségkívül törvénysértő, de végeredményben mégiscsak igazságos ítélet áldozata legyen. (A tévedések megelőzése érdekében: Kelenföldet nem róla nevezték el.)
Nikulik József sorsáról nem találtam adatokat, ahogy Nánássyról is csak annyit tudni, hogy 1919-ben kilépett a kommunista pártból, s ezt az élményét könyv formájában is megosztotta a nagyközönséggel. Hogy tetteinek mi lett a jutalma? – azt homály fedi.
Csak négyükről állíthatjuk biztosan, hogy nem erőszakos halált haltak. Vántusról esett szó. Hirossik 1933-tól párton kívüli lett, bár a háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban. 1950-ben halt meg. Rudas hírneves ideológus lett, még az MTA is tagjává választotta. 1950-ben hunyt el, s adott ezzel lehetőséget a fővárosi tanácsnak, hogy róla nevezzék el a Podmaniczky utcát. Szántó a magyar munkásmozgalom tudós kutatója lett 1951-ben bekövetkezett haláláig. Az 1956-os forradalmat a párt első vezérkarából senki sem érte meg, de utódaik, örököseik és követőik mind a hatalombitorlás, mind a vérontás terén méltónak bizonyultak hozzájuk.
Ezek után nem szép dolog Lendvai Ildikó részéről, hogy semmibe veszi az alapító atyákat és az őket követő nemzedékeket a párt múltját fényező ünnepségen. Bizony, kilencvenegy év az a húsz, amit a pártelnök asszony emleget. Hiába van szocialista párti tagkönyve Lendvai Ildikónak, attól még ő is tüchtig kommunista módjára viselkedik; ami kellemetlen a számára, azt letagadja, elhallgatja, szükség esetén a hazugság bármely válfaját bevetve hárítja el magától. Már ez a gyakorlat is azt bizonyítja, hogy az MSZP egyenes ági leszármazottja a KMP-nek. (Itt ajánlanánk a Fidelitas és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség vezetőinek figyelmébe, a hazai bolsevik párt 1918-ban alakult, s nem 1944-ben, ennek megfelelően régen elmúlt hatvanöt éves. Hozzátéve, a vagyont, a társadalmi és a gazdasági befolyást sem a második világháború után gyűjtötték, hiszen addigra az internacionalisták már a fél világot elhülyítették.)
Méltatlan eljárás, hogy Lendvai Ildikó lehagyja az ősöket pártja dicsőségtáblájáról, mintha az MSZP makulátlanul pottyant volna erre a világra. Nem elég Nyers Rezső politikai hagyományát, a szelíd, csendes, szívós reformpolitikát vállalni, hiszen Nyers, aki kétségkívül tiszteletre méltóan küzdött az MSZMP szuverenitásáért, a reformokat csak a szocializmus keretein belül tudta elképzelni, a rendszerváltás gondolata távol állt tőle. (Gyurcsánnyal kapcsolatban egy alapos pszichiátriai vizsgálat diagnózisát kéne felvállalni.) Ám ahol Kovács László képviseli az európaiságot, ott az is magától értetődő, hogy egy tömeggyilkos szervezet kitüntetett tagját tartják szeretnivalónak, hovatovább a humanizmus etalonjának. De ha már a nevezetteket vállalják és követik, akik mindannyian az elődpárt (pártok) szellemiségét és hagyományait képviselik és viszik tovább, magukat a pártokat is vállalni kéne, vissza, egész a kiindulópontig, a KMP-ig. Az MSZDP-t kihagyhatják, hiszen a szociáldemokrata hagyományt 1989-ben megtagadták. Marad a különböző fedőnevekkel álcázott bolsevik párt, amelyről a hálátlan, de attól még méltó utódok szeretnének megfeledkezni. Ám hiába akarják a bűneiket letagadni vagy erényként beállítani, a nemzet emlékezetét nem tudják megtéveszteni.
Függetlenül attól, hogy felfogja, belátja, elismeri, vállalja-e, az MSZP kétszeresen is a legtragikusabb nap, november 4-e gyalázatának örököse és haszonélvezője.