Még el sem ültek a múlt héten Belgrádban járt orosz elnök, Dmitrij Medvegyev és Szerbia mindenkor hűséges pártfogója, Oroszország dicséretét zengő himnuszok, amikor a napokban a szerb fővárosba látogatott az egykori „rabtartó”, Törökország elnöke is. A nyáron volt vendég Joe Biden amerikai alelnök. A három látogatás, vagyis inkább a fogadtatás között nem is lehetett volna nagyobb a különbség. Míg Bident kimért udvariassággal fogadták, Medvegyevet látogatása minden percében meg akarták győzni a szerb nép iránta és országa iránt érzett nagyrabecsüléséről és túláradó szeretetéről. Első ízben történt meg az önálló Szerbia történetében, hogy Medvegyev személyében külföldi államfő beszédet mondott a parlamentben. Abdullah Gül vizitje viszont vegyes érzelmeket kavart. Az ellenzék megsokallta a magas szintű török látogatásokat, s a Szerbia egyik túlnyomórészt muszlimok lakta részébe, a Szandzsákba tervezett török beruházásokat, ezért hovatovább az oszmán birodalom feltámadásával riogatott a sajtóban. Ilyen előzmények után a török államfő vizitje kissé visszafogottabb lett az eredetileg tervezettnél: Gül lemondta felszólalását a parlamentben, s nem került sor a Szandzsákba tervezett látogatására sem, de részt vett ez alkalomból rendezett kerekasztal-beszélgetésen a közismerten elmaradott terület gazdaságának fejlesztéséről.
A külsőségekből azonban elhamarkodott dolog volna messzemenő következtetéseket levonni arra nézvést, menyire fontosak a felsorolt államférfiak által képviselt országok Szerbia szempontjából. Biden hűvösebb fogadtatása ellenére az amerikai–szerb kapcsolatok változatlanul nagyon szorosak, jóllehet, a látszat néha az ellenkezőjére enged következtetni. Belgrád tisztában van vele, hogy az Egyesült Államok hanyatló nagyhatalomként is kulcsfontosságú tényező a délszláv rendezésben. Ezért mindenkor ügyel arra, hogy lehetőleg ne lépje túl a Washington által számára megszabott kereteket. Ennek legaktuálisabb példája, hogy nem gördített akadályt a bosznia-hercegovinai alkotmányreformról most folyó tárgyalások elé, ami amerikai kezdeményezés volt, holott egyáltalán nem érdeke a központi állam erősítése az entitásokkal, elsősorban is a boszniai Szerb Köztársasággal szemben. Ennél sokkal nyíltabb az a „szerelmi viszony”, ami Belgrád és Moszkva között folyik. A szerb részről megnyilvánuló érzelmi kötődéssel szemben azonban Oroszország hozzáállása inkább pragmatikus. Belgrádban most is hatalmas várakozással tekintettek Medvegyev látogatása elé, elsősorban pénzt reméltek tőle, mégpedig sok pénzt a haldokló szerb gazdaság újjáélesztésére, segítséget az energiaellátásban és támogatást az egyoldalúan kikiáltott koszovói függetlenség elítélésében. Az utóbbi az egyetlen, ami maradéktalanul teljesült. Ami a pénzt illeti, azzal már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az ígért egymilliárd dolláros orosz hitel ugyanis fel van pántlikázva, s végső soron a szerbiai beruházásokban részt vevő orosz cégek, illetve a szerb nemzeti olajvállalat (NIS) teszi majd zsebre, amely szintén többségi orosz Gazprom-tulajdon, s még nem tudni, milyenek lesznek a kölcsönfeltételek. Egyelőre az sem világos, mennyit hoz a konyhára az a bejelentés, hogy az orosz fél növelni szándékozik a Déli Áramlat gázvezeték tervezett kapacitását. Ha csakugyan így tenne, Szerbia jövedelemre tehetne szert a tranzitdíjakból. A szóban forgó gázvezeték, legalábbis az azzal kapcsolatos szerbiai tervek megvalósítása ugyanis az orosz gazdaságot is sújtó válság miatt jelentős késedelmet szenvedett már. A tranzitdíjakból majdan befolyó pénz tehát sok szerb polgár szemében nem több a közmondásbeli „holnapi túzoknál”. Nem tudni, hogy mit is jelent tulajdonképpen Szerbia számára az orosz gesztus, hogy ő lehet az európai biztonságról szóló orosz koncepció szószólója és majdan egyik központja, ahogyan azt sem, mi lesz tulajdonképpen a rendkívüli helyzetek kezelésére, Nisben közösen létesítendő központ rendeltetése. Gül ehhez képest üres kézzel jött, s egyelőre csak megcsillantotta a reményt, hogy a példás politikai kapcsolatok mellé felnőnek a gazdaságiak is, mert a török tőke érdeklődik a szerbiai befektetések iránt.
Mindezt látva az embernek óhatatlanul déja vu érzése támad. A belső változások blokkolva vannak, az EU-hoz mint stratégiai célhoz való ragaszkodás hatása a belpolitikai folyamatokra minimális, hiszen csak az uniós tagság egy meghatározott részére, a vízummentesség megszerzésére korlátozódik, ezért Szerbia kívül keresi a változás, a jövő kulcsát, s egyelőre a titói úton halad. Közismert, hogy az egykori Jugoszlávia az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik zászlóvivője volt. Tadics a szervezet csúcstalálkozóján való részvétellel az idén megpróbálta ezt a szép hagyományt felmelegíteni az ezen országok jelentette hatalmas piac potenciális gazdasági előnyeinek okán. Oroszország befolyása Szerbiában meglehetős történelmi múltra tekint vissza. Ma már az sem titok, hogy a Moszkvával való gyümölcsöző kapcsolat az 1948-as látványos szakítás után sem szűnt meg. Az azonban, hogy a Nyugat elhiggye, valódi volt, s kinyissa a bukszáját, több ezer ember életébe került. Hogy a két oldal, Kelet és Nyugat „fejésében” Tadics lesz-e olyan ügyes, mint Tito volt, majd elválik. Mindenesetre vannak „biztató” jelek: az Oroszország felé való közeledéssel Belgrád eredményesen zsarolja az EU-t. Ezzel harcolta ki például a stabilizációs és társulási megállapodást, bár aláírása a még körözött két háborús főbűnös, Ratko Mladics és Goran Hadzsics letartóztatásig jegelve van. Medvegyev látogatása és ez a mesebeli „hoztam is ajándékot, meg nem is” szintén üzenet. Címzettje nem kizárólag az EU, s a feladó sem csupán Szerbia, hanem legalább annyira Oroszország is. Parlamenti beszédében Medvegyev célzott rá, hogy orosz vélemény szerint nem minden ország fog belépni a NATO-ba, annak már csak ezért sem lehet kizárólagos joga az európai biztonság szavatolására. Szerbia pedig – dacára annak, hogy a katonai semlegesség mellett döntött – érzékeltette, nem érdektelen számára az új orosz biztonsági koncepció és a katonai együttműködés Oroszországgal. Erről azonban a várakozások ellenére most nem írtak alá megállapodást. Azzal a kitétellel pedig, hogy az orosz hitel feltételei enyhébbek lesznek, mint az IMF-éi, Medvegyev üzent a nemzetközi pénzvilágnak is. Az egyre gyakoribbá váló török látogatásoknak is van szerepük a belgrádi „jövőkutatásban”. Most Törökország is új stratégiai partnerek után kutat.
A nyolcvanas évek végén le kellett nyelnie azt a keserű pirulát, hogy a Szovjetunió felbomlása miatt geopolitikailag leértékelődött a nagy szövetséges, Amerika szemében. Az iraki háborúban a vele ellenséges kurdokra támaszkodó Amerika és közte még jobban megromlott a kapcsolat. Az utóbbi hetek fejleménye, hogy több évtizedes stratégiai partneri viszony után Izraellel is összerúgta a port. Ankara sem égeti fel a hidat Washington felé, hiszen az, ha máshogy nem is, de hadseregével és katonai költségvetésével még első a világon, közben azonban egyre közelebb kerül Oroszországhoz. Jóllehet nem ugyanolyan alapokon mint Moszkva, de Ankara is jelezni kívánja: van befolyása a Balkánon, s ennek érvényesítésében mint partnerre és regionális hatalomra, Szerbiára számít.
origo.hu
Fontos bejelentést tett Orbán Viktor
