Sikertelen rendszerváltás és a felelősség kérdése

A rendszerváltástól a magyar társadalom azt várta, hogy a demokratikus intézményrendszer megnyitja felzárkózásunk előtt a lehetőséget Európa fejlettebb országaihoz. Ámde nemzetijövedelem-arányos EU-tagsági befizetéseink százalékos aránya az EU-tagok összes befizetésén belül a jövő évtől csökkeni fog, ami azt jelzi, hogy felzárkózás helyett nő a leszakadásunk. Sikertelenségünk egyben az unió sikertelensége is, hiszen nem volt még arra példa, hogy az uniós tagság után évekkel egy ország nem csökkentette, hanem növelte lemaradását.
Válaszra vár, hogy a rendszerváltás utáni kormányok milyen mértékben járultak hozzá, vagy akadályozták a felzárkózást, valamint az, hogy miben jelölhető meg a felzárkózás elmaradásának legfőbb gátja. Tekintsük át lecsúszásunk történetét a számok nyelvén. Ha a folyó év várható visszaesését –6,5 százalékkal számoljuk, 1991 óta összesítetten 31 százalékos gazdasági növekedést tudunk felmutatni. Ez nem a nemzeti jövedelemre, hanem a GDP-re vonatkozik. Köztudott, hogy a GDP-ből származó jövedelem jelentős részét a hazánkban működő külföldi tőke szerzi meg. Hazánkban megbízható és rendszeresen publikált nemzetijövedelem-statisztika nincs, mégis nagy biztonsággal jelenthetjük ki, hogy az elmúlt két évtized a magyaroknak (vállalkozók és munkavállalók) együttesen számottevő többletjövedelmet nem hozott. Mindössze annyi történt, hogy egy szűk réteg jóval jobban él, a középosztály csúszik lefelé, a társadalom egyharmadának pedig a nyomor jut. A húsz évre vonatkozó évi átlagos 1,6 százalékos GDP-növekedés világosan jelzi, hogy lemaradásunk a fejlett európai országoktól nem csökkent, hanem növekedett. A kormányzati hatékonyság megállapításához mindenképpen célszerű bemutatni az egymást követő kormányzati periódusok alatt elért gazdasági növekedést.
Az első kormányzati ciklust betemették a megszűnő szocializmus romjai. Mindenütt ez történt a volt szovjet blokk országaiban. A visszaesés törvényszerű volt. A gazdaság növekedése csak 1994-ben jelent meg újra. Célszerű a rajtot innét számítani. Ha az 1990 utáni évek visszaesését mindenütt levonjuk a teljesítményből, Horn Gyulával éppen ott lennénk, ahol ma is vagyunk, a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai trióval ma csak az 1995-ös szinten lennénk. Orbánnal viszont a jelenlegi 31 százalékos összesített növekedés helyett több mint 55 százalékos összesített növekedés következhetett volna be. A jelentős növekedési többletet javuló egyensúly és mindenekelőtt csökkenő infláció és kamatok mellett sikerült elérni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ebben a négy évben igazodtunk csak az uniós tagországoktól elvárt monetáris követelményrendszerhez, a szoclib kormányzás idején meg távolodtunk.
Talán éppen ez volt az oka a gyorsabb növekedésnek. Javuló monetáris környezetben a GDP-nél jobban növekszik a nemzeti jövedelem, hiszen kevesebbet kell a nemzet adósságai miatt kamatokra a külső forrásokért kifizetni. Ha az 1998–2002 közötti trendet nemzetijövedelem-többletben számolnánk, mintegy 6500 milliárd forint éves nemzetijövedelem-többlet adódna mára. Az államkassza eladósodását mérsékelhettük volna és nagy lakossági eladósodás sem alakult volna ki. A bérek és nyugdíjak emelése is lehetővé vált volna. Vélhetőlen az infláció 1-2 százalék közötti, a jegybanki kamat pedig 3-4 százalék között lehetne (Hasonlóan az akkori versenytárs Szlovéniához vagy a Cseh Köztársasághoz.) Ha Horn Gyulával oda juthattunk volna el, ahol ma is vagyunk, az egyben azt is jelenti, hogy a 2002 óta kormányzó szocialista miniszterelnök-triumvirátus tette semmissé az Orbán-kormány eredményeit. S zúzta szét véglegesen a rendszerváltáshoz kapcsolódó illúziókat.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mi történt 2002 óta, ami miatt a növekedési ütem fokozatosan csökkent, és az idén már a visszaesés legalább –6,5 százalék lesz. Újabb hatévi felzárkózási szünetet élünk meg. Ezzel hazánk kénytelen a leghosszabb recessziós időszakot átélni az OECD-országok között. Nálunk a recesszió már évekkel a pénzügyi világkrach előtt elkezdődött, és fellendülés csak a többiek után évekkel várható. Az ok egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül az elhibázott monetáris politikában keresendő. A kurzus nem tanult a Horn-korszak Bokros–Surányi duó által vezérelt szarvashibákból, amikor is a felpörgetett infláció és az ahhoz kapcsolódó kiemelkedően magas reálkamatok kisöpörték az országból a nemzeti jövedelmet szaporító növekedéshez szükséges forrásokat. Ugyanazt a hibát még egyszer elkövetni már bűn, nem egyszerű szakmai tévedés. Ez Hornék idején két év növekedését küldte padlóra. Medgyessy és pénzügyminisztere is az erős forintra nézett ferde szemmel. Állítólag a magyar export érdekében tettek így, amit már akkor is 80 százalék felett a külföldi tőke tartott kézben és élvezte jövedelmét. Az exportoffenzíva ugyan elmaradt, ezzel szemben a kamatokat a saját maguk által keltett valutapánik következtében a jegybankkal karöltve ismét sikerült az egekbe emelni.
A jegybanki alapkamat 2003. januártól novemberig 6,5-ról 12,5 százalékra ugrott, három pánikszerű lépésben. A nemzetközi pénzpiac pénzbőségének és a szükséges óvatosságot nélkülöző hitelezés miatt volt lehetséges, hogy a lavinaszerűen növekvő eladósodás mellett szinten lehetett tartani a növekedést is, egészen 2006 negyedik negyedévéig. A piac minket 2-3 százalék többletfelárral finanszírozott konkurenseinkhez képest (Szlovákia, Románia). 2006-tól viszont folyik a megszorítások sorozata, aminek egyenes következménye lett a növekedési ütem lassulása, utána a zuhanás. Ez két évvel korábban kezdődött, mint ahogy a nemzetközi pénzügyi válság kitört. Reális a kilátásunk arra is, hogy a növekedés beindulására is két évvel többet kell várni, mint konkurenseinknek.
Az IMF ismételt színrelépése az államcsőd bekövetkeztét is kétségtelenné tette 2008 őszén. Hitelt a piac már uzsoráért sem adott, az IMF volt kénytelen menteni a nemzetközi tőke érdekeit. Pénzügyi csomagjáért súlyos növekedési áldozattal fizetünk most is, ugyanúgy, mint Bokros regnálása alatt. A jegybank 1995 óta harmadszor is a pánikszerű kamatemeléshez folyamodott, mintha nem lett volna mindegy, hogy alacsonyabb vagy magasabb kamatért nem ad nekünk pénzt a piac. Ez ismét az egekbe emeli a jegybank veszteségeit, mert kitűnő lehetőséget nyújt a külföldi tulajdonú kereskedelmi bankoknak, hogy pénzfeleslegüket a vállalkozások helyett jó kamatért biztos MNB-kötvényekbe tegyék. A katasztrofális monetáris politika nemcsak az államkasszát vitte csődbe, de krónikusan eladósította a háztartásokat és a hazai tulajdonú vállalkozásokat is. A csődbe és felszámolásra kerülő hazai tulajdonú vállalkozások arányát tekintve évek óta EU-rekorderek vagyunk. A kamattöbbletfelárak miatt (állam, vállalkozások, fogyasztók) már hét éve a nemzeti jövedelem 2-2,5 százaléka hagyja el az országot. Ez a forrás hiányzik, és emiatt vesztettük el a térségben versenyképességünket, valamint az EU-forrásokhoz sincs elegendő társfinanszírozás. Lecsúszásunk oka a kártékony monetáris politika.
A balliberális közgazdasági tanok alaptétele, hogy hazánkban a dinamikus gazdasági növekedés mindig magával hozza a súlyos egyensúlyromlást. Szerintük választani kell a lassú növekedés egyensúly mellett, vagy stop-go típusú nekilendülés-visszaesés között. Valóban ez a késői Kádár-korszaktól (1985-től) Horn Gyuláig így is volt. Gyurcsány azonban új dologra is megtanított bennünket. Van rosszabb is ennél. Létezik zuhanás romló egyensúly mellett is. Létezik roszszabb is, mint a stagfláció, a refláció, azaz zuhanás magas infláció mellett. A szoclib közgazdaságtannal szemben áll több sikeres ország gyakorlata, ahol egy időben voltak képesek tetemes gazdasági növekedésre, fenntartható gazdasági egyensúly mellett. Erre volt példa hazánkban az 1998–2002 közötti időszak, még akkor is, ha ballib pályatársaink láttatni akarják, hogy a baj már 2001-ben elkezdődött.
Világosan megjelölhető a különbség is, ami a két gyakorlatot egymástól alapjában választja el. A balliberális modell folyamatos pénzrontással kezeli a gazdaságot. A bajokra az áremelések és a hazai pénz leértékelése jelentenek minden helyzetben gyógyírt. Sikeres országokban az inflációt és az árfolyamromlást mindig súlyos betegség előjelének veszik, első számú közellenségként kezelik, és minden eszközzel védekeznek ellene. Ez történt nálunk is 1998–2002 között. Más új uniós tagországok a stabil pénz politikáját a rendszerváltás óta művelik (Csehország, Szlovénia, Szlovákia). Az inflációs politika fenntartásának kulcsintézménye a jegybank. Huszonöt éve teszi éppen az ellenkezőjét annak, ami a hivatása: a hazai pénz értékállandóságának védelme. Ez első pontként szerepel a jegybank alapító okiratában. Nálunk a jegybankelnökök munkájuk elismerését nem Magyarországról, hanem külföldről várják. Kapnak is elismerést, amikor hatalmasat vétenek a hazai pénzérték ellen, amikor leértékelnek, magasan az infláció fölé emelik a jegybanki alapkamatot, vagy éppen eltolták az árfolyamsávot, azaz a forintot rombolták. A forint rombolása minden országlakó érdeke ellen van, pénzéért kevesebb árut, szolgáltatást és külföldi pénzt kap. A hazánkban működő külföldi cégeket, ha exportőrök, pozitívan érinti. Ők nem törődnek a forintkamatokkal, mert mindig olcsó külföldi pénzekben finanszíroznak.
A forinttal történő szélhámossággal a jegybank hazánk polgárait és vállalkozóit rövidíti meg. Mindezt a teljesítményt a harmadik köztársaság a legkiemelkedőbb javadalmazással ismeri el. A köztársaságot, mint tulajdonost a mindenkori pénzügyminiszter képviseli. A jegybank, rosszul definiált függetlensége révén, kibújhat a szuverén hatalom minden érdemi ellenőrzése alól (parlament, Állami Számvevőszék), ügyei nem jutnak túl a pénzügyminiszteren. Képes arra is, hogy saját hibás politikájából adódó állami szintű veszteségeket akadály nélkül zúdítson az adófizetők nyakába, vagy könyveiben tároljon. A hazánkba települt külföldi finanszírozó, működő tőke, a ballib politika és média által sakkban tartott államapparátus segítségével mindeddig sikerült még az is, hogy a jegybankról és kiváltképpen annak katasztrofális veszteségeket okozó vezetőiről a közelmúltig pozitív képet formáljon.
Ezen ütött komoly rést a miniszterelnökön és pénzügyminiszterén kívül a jegybank elnökét is érintő offshore-trilógia. Reméljük, a jövő tavaszi választások után a politika is visszatér a pénzrombolásról a stabilpénz-politikára, és megtalálja a módját, hogy a jegybank is visszatérjen elszabotált hivatásához.

A szerző közgazdász