Újrahasznosítva

Nem akart rendszerváltozást, sőt ahol tudott, lassította a folyamatot. A hajdani reformköröket rákos sejteknek tartotta, a Szovjetunió felbomlása után az orosz kommunista párt feléledésében bízott. Thürmer Gyula most megjelent könyvében azt ígéri olvasóinak: másokkal ellentétben nem kísérli meg kiretusálni politikai múltját.
Attól függetlenül, hogy teljesül-e ez az ígéret, a kötet még azoknak is tartogat érdekes adalékokat a rendszerváltás hajnaláról, akik valódi kommunistákkal legszívesebben csak egy panoptikumban találkoznának. Ki gondolta volna például, hogy a rendszerváltás után azért kell majd MSZMP-s tagkönyveket kicsempészni a párt központjából, hogy spórolni lehessen a pártszakadás után újjáalakuló Munkáspártba frissiben belépők könyvecskéin? Thürmer Gyula, aki 2006-tól a Magyar Kommunista Munkáspárt vezetője, nemrég megjelent Elsikkasztott ország (Korona Kiadó, 2009) című könyvében maga is úgy látja, hogy a tagkönyveket megszerző barátjuk „kicsit optimista volt, amikor mindjárt negyvenezret hozott”, ám legalább a nyomdaköltségeket megtakarította a pártvagyonból kisemmizett régi-új MSZMP-nek. Tény, hogy a volt állampárt több százmilliárd forintra tartott vagyonából hosszú pereskedés után végül egy vasat sem látott a Munkáspárt, így minden fillérre szükség volt a párt szervezéséhez: Thürmerék lakásán volt a bázis, az elnök felesége látta el a titkárnői feladatokat, és mindenki társadalmi munkában dolgozott a párt újjáélesztésén.
A pártvagyon körüli zavaros helyzetről szól a könyvnek az a története is, amely szerint nem sokkal 1989-es pártelnöki megválasztása után Thürmer Gyulát felkereste a régi MSZMP gazdálkodási osztályának párttitkára, aki arról számolt be, hogy 1987 nyarán egy francia állampolgár 4500 aranyérmét, zömében Napóleon-aranyakat adományozott a pártnak. Méghozzá azzal a kéréssel, hogy az aranyat tegyék be a nemzeti bankba, és a párt javára hasznosítsák. A kincset rejtő széf kulcsa azonban elveszett – tájékoztatták Thürmert, akinek az lett volna a dolga, hogy bírósági határozattal felvértezve visszaszerezze a pártvagyont.
Kalandregénybe illő mozzanat, ma már nehéz lenne valóságtartalmát független forrásokból is ellenőrizni. (Ez egy könyvrecenziónak nem is lehet feladata.) Mindenesetre a pártvezető lapunknak nyilatkozva is felidézte ezt a fordulatot.
– Nem sokkal később Máté László is felkeresett, aki akkoriban az MSZP pénztárosa volt, állítólag nagy titkok tudója – emlékezik kérdésünkre Thürmer. Szerinte Máté akkor egyezséget ajánlott. „Hozzátok ki, és osztozzunk, vagy most adunk húszezer dollárt, és a többi a mi gondunk” – hangzott az ajánlat. Saját bevallása szerint Thürmer maga sem tudta megítélni, át akarják-e verni, mindenesetre levelet írt a jegybanknak, ahonnan néhány nap leforgása alatt ugyanattól a vezetőtől két egymásnak ellentmondó választ kapott. Az egyik szerint az érmék már nincsenek a bankban, a másik levél viszont arról tájékoztatott, hogy már nem adhatnak felvilágosítást a letét sorsáról, mivel a régi MSZMP jogutódja az MSZP lett.
„Az egykori pártvagyonból, amely 1988 végén hivatalosan is több tízmilliárd forintot tett ki, nem túl elegánsan, de annál határozottabban kisemmiztek bennünket” – állapítja meg könyvében Thürmer, aki mindezek ellenére sem bánta meg, hogy annak idején nem kötött alkut Mátéval.
A könyvet már csak azért is érdemes elolvasni, mert az eddig megjelent rendszerváltó visszaemlékezések fonákja tárul elénk, és számos foghíjas önéletrajz hiányzó mozaikdarabja is megkerülhet.
Thürmer sokat tud régi párttársairól. Ki gondolta volna például, hogy Bajnai Gordon kormányfő egyik legbefolyásosabb tanácsadója, a Miniszterelnöki Hivatalban eddig munkálkodó Winkler Gyula egykor protokollfelelős volt az állampártban? (Legalábbis ezt állította róla beszélgetésünk során a pártvezető.) Az MSZMP dobogókői üdülőjét vezető Winkler később BÁV-vezetővé lépett elő, majd a Magyar Gazdaságfejlesztési Zrt. vezérigazgatójaként 2006-tól az uniós pénzek elosztása felett őrködött egészen az idén októberig.
Winkler nem szerepel a könyvben, sok egykori harcostársról viszont olvashatunk. Például Szekeres Imréről. Életrajzában nem található meg manapság, hogy karrierjét a Veszprém megyei KISZ-ben kezdte, a honvédelmi miniszter sokkal inkább reformkörös múltját szereti kidomborítani.
De itt van Kovács László is, akivel Thürmer még Kádár idején dolgozott együtt a párt külügyi osztályán: a visszaemlékezés szerint „már akkor sem volt női szív, amely ellen tudott volna neki állni, és ő élt is ezzel a lehetőséggel”.
Tanulságos és érdekes adalék a rendszerváltás korából, hogy kik is vettek részt a reformkörök első országos tanácskozásán Szegeden: a könyv szerint ott volt Bokros Lajos, a jegybank akkori főosztályvezetője és Petschnig Mária Zita, a Pénzügykutató Zrt. mostani főmunkatársa is. Thürmer kissé más megvilágításba helyezi a nemrég kitüntetett Németh Miklós rendszerváltó szerepét is: szerinte ugyanis szemenszedett hazugság volt az akkori kormányfő 1990. márciusi bejelentése, miszerint az MSZMP néhány hónappal korábban fegyveres hatalomátvételre készült, amelyhez megnyerték a nagyvállalatok vezetőit is, mivel zavart kívántak kelteni az anyag-, víz- és energiaellátásban. Thürmerék pereltek, de a Legfőbb Ügyészség megtagadta a nyomozást arra hivatkozva, hogy Németh parlamenti felszólalása nem lehet büntetőeljárás tárgya. A könyvből azt is megtudhatjuk, hogy 1990 novemberében, a kelet- és közép-európai szocialista országok kommunista pártjai vezetőinek moszkvai találkozóján a magyar delegációt Thürmer, a szlovákot pedig az a Peter Weiss képviselte, aki ma Szlovákia budapesti nagykövete. A mára nevében is kommunistává lett párt vezetője nyíltan vállalja, hogy annak idején mindent megtett a rendszerváltozás ellen, nem titkolja, hogy 2006-ban virágot vitt Szlobodan Milosevics sírjára, egyet azonban visszautasít: soha nem találkozott Szaddám Huszeinnel.