Visszatérnek halaink

Több mázsa aranykárászt telepítenek ezekben a hetekben a Balatonba. Az egykor nagy tömegben élt hal mára szinte teljesen kihalt hazai vizeinkből, ezért az őshonos fauna visszaállítása komoly feladat elé állítja a tavak gazdáit.

Ezrével úsztak fel a tokfélék. A múlt században a dunai halkereskedelem gerincét a 40-50 kilogrammos tokfélék adták, amelyek ezrével úsztak fel a Fekete-tengerből. Mindennap került hal a magyar asztalokra, a méteres csukák látványa pedig senkit sem lepett meg. A középkorban fontos esemény volt a vizák kora tavaszi és késő őszi vándorlása. Szegeden például négyezer halhasító dolgozott, a Tiszán fogott keszegféléket sózták, s a Délvidékre szállították a kedvelt csemegét.

E héten 85 mázsa aranykárászt telepítenek Almádinál és Sajkodnál a Balatonba. Az utóbbi évtizedekben ez a hasznos faj szinte teljesen eltűnt a természetes vizekből, ám az Aranyponty Halászati Zrt.-nek idén sikerült 160 mázsa ivadékot tenyésztenie.
A majdnem kihalt aranykárász, compó helyett olyan nehezen kezelhető fajták jelentek meg a tavakban, mint az ezüstkárász és a törpeharcsa – mondta el lapunknak Lévai Ferenc, a cég igazgatója. A törpeharcsa egy észak-amerikai félig ragadozó, félig mindenevő, melegigényes fajta. Egy különleges rákféle a fő tápláléka, amely nálunk nincsen. Mivel itt rossz körülmények közé került, úgy próbálja fenntartani utódlását, hogy túlszaporodik. Ez egy evolúciós folyamat, így vizeink tele vannak három-öt centiméteres halakkal, amelyek felfalják a keszeg, a süllő, a csuka ikráit. Hogy megállítsák e folyamatot, egy magyar találmánnyal, a törpeharcsavarsával halásszák őket.
Az ezüstkárásszal is gondok adódtak: Bulgáriából telepítették be, mert ellenállt a hatvanas–hetvenes években a pontyféléket tizedelő, nagy károkat okozó vírusoknak. Ám a hidegebb éghajlaton ez sem tudott megnőni, ezért gyorsan szaporodott, s elfoglalta az őshonos fajok élőhelyét. A halászat mai célja tehát az őshonos halak alapállományának megteremtése és visszatelepítése – hangsúlyozta Lévai Ferenc. A közelmúltban a compóivadék-nevelés nehézségeivel küzdöttek, de már kifejlesztettek egy eredményes eljárást – tette hozzá.
Lévai Ferenc úgy véli, hogy mostanra nemcsak vizeink tűntek el, hanem a halállomány is átrendeződött, nyoma sincs a legendás halbőségnek, amely egykor Magyarországot jellemezte. Már Hermann Ottó látta, gondot fog okozni, hogy a folyószabályozások miatt eltűntek az ivadékbölcsők. Megszűntek a hatalmas tiszai áradások, a lápok helyén búzát termeltek, kiszáradt a Hortobágy, s a vegyi anyagok felelőtlen használata, a szélsőséges vízjárás is rontott a helyzeten – emlékeztet a szakember.
Ezalatt német mintára kialakultak a tógazdaságok. Csakhogy ezekben csupán néhány gyorsan gyarapodó fajt tenyésztettek, míg a természetes vizekben 60-70-féle hal élt meg. A hetvenes években hozták be az amurt és a pettyes busát, pedig ezeket nem lett volna szabad élő vizekbe telepíteni – figyelmeztetett az igazgató, aki hozzáteszi: mára kialakult egy ökológiai szemléletű tógazda társaság, amelyben egyre nagyobb az igény, hogy a régi halfajok újra elfoglalják helyüket.