A gazdasági teljesítmény elégtelen

Az a választópolgár, aki nyomon követte a jövő évi költségvetés vitáját, valamint Bajnai Gordonnak a Corvinus egyetemen tartott előadását, a magyar gazdaságról meghökkentő kijelentéseket hallhatott.
Megtudhattuk a miniszterelnöktől, hogy Magyarország mutatta meg a régióban a válságból kivezető utat, és ezt csak azok nem látják, akik nem akarják. Arról ugyan nem esett szó, hogy ez az állítás hogyan egyeztethető össze azzal a ténnyel, hogy a hazai visszaesés a régiónkban az egyik legnagyobb (hét százalék), több mint másfélszerese az uniós átlagnak, de sebaj. Mert meg lehetett tudni azt is, hogy a magyar gazdaság másoknál gyorsabban lábal majd ki a válságból, bár az nem teljesen világos, hogy mi akkor miért megyünk még mindig lefelé, miközben a többiek már felfelé. Ugyanis a hazai GDP gyakorlatilag egész évben egyforma sebességgel zuhant. A kilábalásnak halvány jelei sem látszanak a horizonton, miközben a legtöbb EU-s országban a GDP már növekedésnek indult, ami egyértelmű jelzés arra vonatkozóan, hogy ők – szemben velünk – már túljutottak a mélyponton.
Megtudhattuk továbbá azt is, hogy a költségvetés helyzetét illetően megerősödve kerülünk ki majd a válságból, bár 2010-ben – a miniszterelnök szóhasználatával élve – még „hadigazdálkodással” kell számolnunk, ám 2011-től már dinamikus fejlődési pályára áll az ország. Mivel ezeket az elképzeléseket tényadatokkal szembesíteni egyelőre lehetetlen, ezért itt talán legjobb, ha a szocialista gazdaságpolitika évtizedek alatt kialakult alappillérére támaszkodunk, amelynek lényege, hogy náluk a felvázolt jövő mindig rózsás, csak a jelent kell valahogy túlélnünk.
De ez még nem minden. A miniszterelnök szerint ebbe a válságba újabb válság van kódolva, mert a fejlett országok jelenleg költségvetési deficitet és államadósságot drasztikusan növelő költségvetési politikát folytatnak. Sőt, ők velünk ellentétben még évekig lesznek majd elfoglalva azzal, hogy megteremtsék az egyensúlyt, addig mi – egy közelmúltban készült OECD-jelentés alapján – a fiskális stabilitás tekintetében a válság elmúlásával világelsők leszünk. Ez a teljesítmény a laikusok számára vonzónak, imponálónak, akár elismerésre méltónak is tűnhet, a szakmabeliek viszont könnyedén átlátnak a szitán.
Lényegében arról van szó, hogy a gazdasági viszszaesés mindig a költségvetési egyenleg romlásával fenyeget, alapvetően azért, mert az alacsonyabb jövedelmek miatt csökkennek a kormányzat társasági adóból, áfából, személyi jövedelemadóból stb. származó bevételei. Adódik a kérdés: hogyan reagáljon a kieső bevételek következtében romló költségvetési helyzetre a fiskális politika? A közgazdaság-tudomány válasza az ilyen helyzetre egyértelmű és világos: a költségvetésnek átmenetileg hátrálnia kell, vagyis a költségvetési hiány és az államadósság megugrása ellenére sem szabad adókat emelni és kiadásokat lefaragni, hogy helyrehozzuk a megbillent egyensúlyt. Azért nem, mert ezzel tovább csökkentenénk a piacokon egyébként is alacsony keresletet, növelnénk a vállalkozások értékesítési problémáit, s vele együtt a munkanélküliséget. A recesszió miatt kieső bevételeket adóemeléssel vagy kiadáscsökkentéssel – azaz szigorító intézkedésekkel – visszaszerezni igyekvő politika nem fékezi, hanem generálja a reálgazdasági válságot.
A költségvetésnek hátrálnia persze akkor lehet, ha van hova, és itt érkeztünk el a hazai helyzet megértésének lényegéhez. Az elmúlt év őszén beköszönő válság ugyanis az elsők között ütötte ki a magyar gazdaságot az államcsőd reális veszélyének megjelenése formájában. Ennek az a magyarázata, hogy 2002-től a fiskális politika folyamatosan az egekbe veri a költségvetés hiányát és az államadósságot – amelynek csúcspontja a 2006-os választási év, amikor gyakorlatilag világelsők voltunk a deficit nagyságában –, ezért a külföldi befektetők a válság kitörésekor az elsők között vonják meg a bizalmat a magyar gazdaságtól, és tömegesen vonulnak ki az államadósság finanszírozásából. A sarokba szorított államháztartást csak a valutaalap és az Európai Központi Bank gigantikus hitelcsomagja menti meg az összeomlástól. Azaz a válság kitörésének pillanatában nyilvánvalóvá válik, hogy a 2002 óta folytatott politika következtében a krízis olyan legyengült állapotban éri az országot, hogy az államháztartásnak nincs hová hátrálnia. A kieső adóbevételekre a kormányzat a zuhanó gazdasági teljesítmény ellenére is megszorító politikával kénytelen reagálni (adóemeléssel, a 13. havi nyugdíj elvételével, a közalkalmazotti bérek csökkentésével stb.), aminek viszont egyenes következménye az EU átlagához képest jóval nagyobb gazdasági visszaesés és a válságból történő utolsók közötti kilábalás.
Az uniós országok többsége a hazaitól egészen eltérő költségvetési politikát folytat. A döntő különbség az, hogy nem törekednek a válság miatt kieső adóbevételek visszaszerzésére, illetve a kiadások lefaragására. Vagy másképp szólva: nem a megszorításokon alapuló válságkezelést folytatják. És ennek nem az az oka, hogy a mi válságkezelő kormányunkhoz képest ők kevésbé járatosak a makrogazdasági összefüggésekben, vagy esetleg az, hogy nem sikerült elsajátítaniuk – a pénzügyminiszter szavaival élve – az „unikumnak” számító magyar válságkezelési receptet. Hanem az, hogy tökéletesen tudják, hogy a megszorításokon alapuló politika a reálgazdasági válságot nem fékezi, hanem táplálja, és nem több munkahelyet, hanem több munkanélkülit eredményez. Ezért a költségvetési politikában addig hátrálnak, ameddig csak lehet, ameddig csak a pénzpiacok tolerálják, illetve ameddig a kilábalás meg nem indul. Ha nem így tennének, akkor a visszaesés az unióban átlagosan nem négy százalék körüli, hanem az 1929–33-as nagy válsághoz hasonlóan bőven kétszámjegyű lenne. Ez a magyarázata annak, hogy az Európai Unióban a költségvetési hiány az idén átlagosan csaknem háromszorosa (6,4 százalék) lesz a tavalyi értéknek (2,3 százalék).
Felelős múltbéli politizálással a háttérben ez vállalható, és hogy nálunk miért nem, annak alátámasztására elég, ha egy pillantást vetünk a válságot közvetlen megelőző két év költségvetési adataira. A költségvetési hiány átlagos értéke az EU-ban 2006-ban 1,4 százalék, 2007-ben 0,8 százalék, az idén pedig várhatóan 6,4 százalék, míg nálunk 9,2 százalék, illetve 4,9 százalék, az idén pedig 3,8 százalék. Az adatokból látható, hogy a hazai fiskális politika az EU-val mindig ellentétesen mozgott az elmúlt években, sőt gyakorlatilag 2002 óta. Vagyis mi folyamatosan fordítva ülünk a lovon, hol a politikai hatalomvágy, hol pedig a gazdasági kényszer hatására.
Ne tévesszenek meg bennünket ezért a kormányzatnak a fiskális helyzetről szóló győzelmi jelentései, a nemzetközi összevetésben kedvezőnek tűnő hiányszámok. Mert ezeket az elmúlt évek felelőtlenségéből fakadó szükség diktálja, nem az, hogy a reálgazdasági válság fékezésének a megszorító politika lenne a helyes módja. Ebből a szükségből igyekszik most (politikai) erényt kovácsolni a válságkezelő miniszterelnök, abban bízva, hogy a választópolgár úgysem járatos a bonyolult közgazdasági összefüggésekben, így nem tudja megítélni, hogy mikor milyen fiskális politikát célszerű folytatni. A helyzet pikantériája ugyanakkor, hogy a költségvetéssel összefüggésben ma ugyanazok emlegetik a „jövő elárulását”, akik 2002-ben a „jóléti fordulat” és a „több pénzt az embereknek” jelszavak segítségével térítették le a gazdaságot az ígéretes fejlődés útjáról, s helyette a jelenlegi katasztrofális helyzetbe sodorták az országot. Azok próbálnak ma leckét adni „a józan ész” politikájából, akiknek egy világválság kellett hozzá, hogy megértsék: hosszú távon az a kifizetődő, ha a költségvetési politikát az ország fejlődésének, s nem pedig a hatalmi megfontolásoknak rendeljük alá.
Van még persze néhány kérdés, amelyet – ha már a válságkezelés eredményeiről elmélkedünk – érdemes volna körbejárni, hiszen joggal tarthat közérdeklődésre számot. Például a 27 EU-s ország közül miért nálunk a legmagasabb az infláció, a foglalkoztatás zuhanásában miért csak öt ország van mögöttünk, a lakossági fogyasztás csökkenésében pedig miért pont az élbolyban vagyunk? A „stabilitás oázisának” titulált gazdaságunkban miért kell több mint ezermilliárd forintot (!) költenünk az államadósság utáni kamatokra, miközben a fogyatékos betegek ellátásán meg tízmilliókkal spórolunk? S végül: a fejlett EU-országokhoz történő jövedelmi felzárkózás tekintetében hol jártunk 2002-ben, és hol járunk ma?
Az Eurostat adatai szerint 2002-ben az EU átlagos jövedelmi szintjének 61,6 százalékán álltunk, míg 2008-ban 62,8 százalékon; vagyis a gazdasági felzárkózás szempontjából szinte semmit sem haladtunk előre. (Ráadásul ez az adat még hízelgő is a kormányzatra nézve, hiszen a 2009-es mutató a mi nagyobb visszaesésünk miatt biztosan rosszabb lesz.) Pusztán összehasonlítás és miheztartás végett: 1998 és 2002 között 54,6 százalékról 61,6 százalékra sikerült feltornászni magunkat a jövedelmi ranglétrán. Vagyis a helyzet úgy áll, hogy a polgári kormányzás négy évét nem lehet egy lapon említeni a szocialisták nyolcéves teljesítményével.
Még ennél is elkeserítőbb a kép, ha azt nézzük, hogy a környező országok hol voltak 2002-ben, és hova jutottak mára. A jövedelmek az EU-átlaghoz viszonyítva például Szlovákiában 54 százalékról 67 százalékra nőttek 2002 és 2008 között, Lengyelországban 48,3 százalékról 57,6 százalékra, Romániában pedig 29,4 százalékról 45,8 százalékra. Az adatokban nemcsak az a szomorú, hogy mi az elmúlt nyolc évben a gazdasági felzárkózás tekintetében nem léptünk előre, hanem az is, hogy akkor topogtunk egy helyben, amikor a környező országok történelmi léptékű – és talán soha meg nem ismétlődő – fejlődésre voltak képesek.
Kétség sem férhet ezért hozzá: a szocialista kormányzat gazdasági teljesítménye a legnagyobb jóindulat mellett is elégtelen. És ezt áprilisban nyugodtan be is lehet majd vésni a bizonyítványba.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár