A társadalmi lecsúszásnak nincsen határa

Bármennyire sokan tartják is – hovatovább megvilágosító erejűnek – a „bruttó hazai termék” jelző- számát (amelyet egyébként közkeletűen GDP-nek szokás nevezni), mégsem lehet arról beszélni, hogy például a gazdaság tényleges növekedése mennyire alapul valós termelésen vagy az így-úgy felvett nagyszámú hiteleken. Ez a jelenség annál inkább figyelmeztető, mert a mostani viszonyok között a társadalmi csoportok anyagi és szociális-kulturális elkülönülése megállíthatatlanul mélyül. Részint emiatt is joggal beszélhetünk a szimbolikusnak még túlzással sem nevezhető magyar nemzet feltartóztathatatlan széteséséről. Ehhez persze nagyban hozzájárult, hogy a társadalom kisebb-nagyobb része akaratlanul is kívülre került a többségi viszonyon, mert – szociológiai szakkifejezéssel élve – végképp társadalom alatti léthelyzetben vergődik. De minél erősebb a nemzet szociális-politikai széttörtsége, annál láthatóbb, hogy – képletesen szólva – a belülre került állampolgárok többsége ritkán méltányolja a kívülre rekedtek bármiféle támogatását. Akkor is, ha ezzel esetleg gátat vetnének elkülönülésüknek. Akármint is számolunk viszont az országos GDP-vel, érezhetően a megannyiszor idézett indikátor nyomokban sem fejezi ki a társadalmi és lakóhelyi izoláció nagyságát. Éppenséggel a GDP kozmetikázott adatsoraival egyre távolabb kerülünk a feltételezett társadalmi jólét tényeitől vagy a megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenségektől. Napnál világosabbá vált mára, hogy a GDP használt mutatószáma semmilyen információt nem nyújt ahhoz, hogy például a teljes népesség mely csoportjait sújtja a szociális és gazdasági elszigetelődés.
Legfeljebb ebből adódóan az adatokat átlagolva kaphatunk többé-kevésbé érvényes ismereteket az egy főre jutó GDP-re vonatkozóan. Holott a mai társadalomban pusztán egy szűk réteg gyarapodik folyamatosan, a szegények és a nyomorgók létszáma egyre bővül. Ezért is lenne mindennél nagyobb szükség a nemzeti jövedelem és a GDP közötti különbség érzékeltetésére, hiszen szintúgy tagadhatatlan, hogy a külföldi befektetők profitként napról napra milliárdokat visznek ki az országból. És erre nemcsak amiatt van szükség, mert a bruttó nemzeti jövedelem és a bruttó hazai termék aránya közötti rés minduntalan bővül, hanem mert ennek csökkentéséhez főként azokat a termékeket és szolgáltatásokat kellene figyelembe venni, amelyeket az ország lakossága hitelből vásárol. Mint ahogyan a GDP egyáltalán nem ad támpontot annak értelmezéséhez, hogy valójában mennyi hitel járul hozzá a hazai gazdaság teljesítményéhez, s mindez mennyi kárral és mennyi következménnyel. Mindmáig a sokat emlegetett fogyasztás volumene ugyanis rendszerint a hitelektől függ, s habár egyesek a lakosság eladósodási szintjét az uniós átlaghoz képest alacsonynak ítélik meg, mégiscsak igaz, hogy a társadalom nagy része nem az össztermékből, hanem a saját jövedelméből fizeti a törlesztőrészleteket. Így bármennyire sok szó esik is a GDP növekedéséről vagy csökkenéséről, nyilvánvalóan az országban értelmetlen az olyan kereslet életben tartása, amely a jövő kimondott elzálogosításához vezet, hiszen a még mindig ható válság pénzügyileg generált vonásai mögött ott lappang a drasztikus paradigmaváltás kényszere. Ez kétségkívül a társadalom mélyreható elszegényedésének a következménye.
Még ha a mostani gazdasági krízisen kívül nap mint nap újabb és újabb bizonyítékait is láthatjuk a morális züllésnek és a vele társuló értékvesztésnek, ez máshoz nem vezet, mint a GDP állandó növekedésének illúziójához, ami viszont a társadalom elleplezett széteséséhez visz. Olyan nagyságrendben, amilyen mértékben több százezren a legelemibb javak megszerzése nélkül tengődnek. Mert ha két esztendőn belül el is indul a várva várt gazdasági fellendülés, könnyen megjósolható tény, hogy a globális válság előtti foglalkoztatottsági szint a jelenleginél jóval képzettebb munkaerővel érhető el, hiszen a korábbi ötszázalékos GDP-növekedés is mindössze egy-két százalék körüli foglalkoztatásbővüléssel járt. Kivált azért is, mert az elavult gazdasági struktúrákat konzerváló költségvetési politika – főként az eladósodás következtében – a következő generációkra nehezedő, elviselhetetlenül súlyos adóterheken túl ugyancsak komoly környezetvédelmi és versenyképességi hátrányok előidézésével jár. Most a társadalmi lecsúszást leginkább az gyorsítja, hogy főleg a munka hiányával járó stressz és frusztráció akaratlanul is beépül a lelkekbe, ami évtizedekig átnyúló viselkedésminták rögzülését tartja ébren. Aminthogy csak látszólag hozhat némi megkönynyebbülést, hogy a végképp részeire esett társadalomban az egyébként is zsugorodó magyar GDP pusztán ideig-óráig rejtheti el a megmásíthatatlan életkörülményeket.

A szerző szociológus, egyetemi előadó