A tündérvilág valutája

Rajzok, nyomatok, vasútmodellek, ritka szép ásványok veszik körül Gross Arnoldot a műtermében. Maga teremtette különös, varázslatos világ, amely mindenkit megérint, aki meglátogatja, de főleg azokat, akik képesek rá, hogy egy-egy szép tárgyat, alkotást látva olyan távoli, titokzatos világokat idézzenek föl, amely a valóságban nem, csak a képzeletben létezik. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy ökölnyinél alig nagyobb kődarabot adott a kezembe, hogy fülem elé téve rázzam meg egy kicsit. Ősvíz volt a kőbe foglalva, több százezer vagy millió éve már, s egy pillanat alatt a földtörténeti őskorban érezhettem magam, valahol, meghatározhatatlan meszszeségben a glóbusz fölött, amelyet akkor még senki nem nevezett Földnek, mert talán még a legtávolabbi jövőben sem sejlett a homo sapiens.
Ilyen idő- és térbeli dimenziók között értelmezhetetlenné válnak azok az időtartamok, amelyekkel az emberi életet mérjük, s talán az is a hihetetlenül valószerű tények közé tartozik, hogy immár nyolcvanéves a művész, aki rajzokból, metszetekből, kövekből, modellekből tündérvilágot teremtett maga köré. Mindig is idősebbnek – mert bölcsebbnek – tűnt, mint amilyennek évei számai mutatták, s mindig is fiatalabb – pontosabban fiatal – maradt, mert képes volt megőrizni a látás, a világ befogadásának elfogulatlan tisztaságát. Még arra is képes volt – mondom magamban, ahogyan tavaly megjelent albumát lapozgatom –, hogy a maga nagyszerűségében mutassa meg a Nagy-Kevély alatti tájat, ahol jószerével hetente járok, turistáskodom, s ahol túra közben egyre több olyan szemet-lelket háborító részletet fedezek föl, amellyel a terjeszkedő emberi civilizáció rombolja a szépet és a jót.
Igaz, ez a mű még az ötvenes években készült, sok más, Kárpát-medencei tájat ábrázoló munkával egyetemben. Akkoriban, amikor a sok-sok, még érintetlen táji elem és a művészi képzelet egymásra találásának köszönhetően Gross Arnold lapjain kezdett egyre sajátosabbá, máséval összetéveszthetetlenebbé válni minden részlet, az itt és most látható elemek helyét egyre inkább azok ideálképe foglalta el, s kialakult az a világ, amelyben ember és természet, város és táj, nő és férfi, öreg és fiatal, múlt és jelen harmonikus kapcsolatban él egymással. Választott mestereitől, Rembrandttól, Dürertől, Jan van Eycktől a technika tökéletes birtoklásán túl – azzal együtt – azt is megtanulta, hogy hogyan maradhasson lélekben tökéletesen szabad, ahogyan az volt az a két pályatársa, barátja is, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rá: Kondor Béla és Szabó Vladimír.
Ezért tudta megteremteni saját világát, bárhol is járt, a világ bármely táját idézte meg lapjain a római Spanyol lépcsőtől a kis budai eszpresszóig, Segesvártól a Balatonig. Napsugaras kerteket teremtett, teremt lapjain, az emlékek, a művészek kertjeit, amelyekben semmi sem hervad, semmi nem öregszik meg, amelyekben Bach zenéje szól vagy Andersen meséit mondja el valaki; amelyek bokrai, csodálatos virágai között játék vonatok cikáznak sok-sok felszabadultan nevető utassal. De hogyan is lehetne másként, hiszen, ahogyan egy-egy Gross-mű címe mondja, minden Az öröm ünnepéről vagy épp A művészet dicséretéről beszél. Vagy éppen arról a bizonyos kertről, amely a kincses Erdély közepén, Tordán volt található valahol, valamikor, az idők kezdetén. A versailles-i parkot rajzolva is erre a kertre gondolt talán a művész, ezt rajzolta meg India tavaszában vagy a brüsszeli főtér figuráiban, erre emlékezett az amszterdami virágok között. S talán ha valaki a művek áráról, a művészet értékéről beszél, akkor is azok a Szent László-pénzek jutnak eszébe először, amelyekkel a gyermekkori kerthez közeli tájban jutalmazta a természet azt, aki titkos szépségéhez közel került. Mondják, hogy hiába infláció, gazdasági válság, e lapos, kerekded kis kavicspénzek, a tündérvilág valutájának az értéke az idő múlásával csak egyre nő.