Alakul a baloldali népfront

A Fidesz-ellenes népfront kiszélesítése csak akkor következhet be, ha a politikai centrum Orbán-fóbiás részét sikerülne szervezett politikai erőként felsorakoztatni a posztkommunisták mellé.
A szocialista párt és az MDF összebútorozása ennélfogva elkerülhetetlenül be fog következni

Az elmúlt hét vége a 2010-es parlamenti választások jegyében telt el. Először a Magyar Szocialista Pártról kell szót ejteni, amelyik egy rezignáltnak tűnő kongresszuson véglegesítette a miniszterelnök-jelöltet, Mesterházy Attilát, valamint jóváhagyta a hosszadalmas viták eredményeképpen összerakott országos listát. Bár a pártvezetők a kongresszust követő nyilatkozataikban a baloldal megújulásáról és egységéről beszéltek, ám ez az erőltetett optimizmus sem fedi el a tényt, miszerint a most összeállított jelöltnévsor messziről bűzlik az izzadtságszagtól. Hiába kötöttek az MSZP erős emberei szinte megszámlálhatatlan kompromiszszumot, mégsem sikerült elérniük, hogy egyetlen országosan ismert politikusnak se legyen oka az elégedetlenségre. Erősen kérdéses, hogy a belső konfliktusok kezelésében rutintalan Mesterházy Attilának lesz-e elegendő befolyása ahhoz, hogy a múlt hét végén kínkeservvel összehozott látszategységet valódivá kovácsolja. A kormányfőjelöltségét megerősítő 83 százalékos kongresszusi szavazatarány az előzmények ismeretében nem mondható rossznak, ám az országos lista mindössze 67 százalékos támogatottsága olyan mértékű megosztottságot vetít előre, ami egy nem várt arányú választási vereség bekövetkezte esetén az elfojtott indulatok előtöréséhez vezethet.
Ennek a listának immár hivatalos miniszterelnök-jelöltként Gyurcsány Ferenc korábbi sportminisztériumbeli helyettese áll az élén, és maga a bukott exkormányfő is az előkelő negyedik helyre került. Ez a tény még abban az esetben is nevetségessé tenné a megújulásra vonatkozó fogadkozásokat, ha új arcok vennék őket körül. Ám az országos lista élmezőnyét vizsgálva nyomát sem találni a vérfrissítésnek. Az első húsz helyezett közül tizenhárman 2006-ban is hasonló pozícióban várták a választások napját, ráadásul közülük nem kevesebben, mint tizenhatan mondhatják el magukról, hogy a 2002 óta hivatalban lévő baloldali kormányok valamelyikében miniszteri vagy államtitkári megbízatásuk volt. Miközben a biztos mandátumszerző helyen lévők között továbbra is szép számmal találhatunk egykor magas beosztású állampárti vezetőket (például Lendvai Ildikó és Kovács László személyében), addig ugyanebben a névsorban egyetlen olyan szereplő sincs, aki tevékeny szerepet játszott a rendszerváltás előkészítésében.
Sajnos ma már ez tekinthető a kisebbik bajnak. A nagyobbik probléma az, hogy a Gyurcsány-kormány felelőtlen és demagóg politikájának MSZP-n belüli ellenzői közül sem kapott senki lehetőséget arra, hogy bizonyítsa egy másfajta baloldali gondolkodásmód létjogosultságát. Más téren sem látni az elmúlt két ciklustól történő eltávolodás jelét. A szocialista párt véleményformálóinak nagy többsége például változatlanul olyan gyűlölködő hangnemben és megfogalmazással beszél, populistának és antidemokratának bélyegezve az ellenfelet, mintha Gyurcsány Ferenc írta volna a szövegeiket. Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölti bemutatkozása sem a változásokat vetítette előre, mivel beszéde ugyanazoknak az ideológia lózungoknak és rafináltan becsomagolt rágalmaknak az ismételgetése volt, amelyek döntő mértékben hozzájárultak a magyar társadalmat megosztó árkok elmélyítéséhez. A baloldalon tehát semmi jele az alaposabb számvetésnek (értve ez alatt a gyurcsányizmussal való szakítást), és mindez nem is fog addig bekövetkezni, amíg az MSZP nem szenved el egy újabb nagyarányú vereséget. A szocialisták mellett érdemes az MDF-re és az SZDSZ-re is vetni néhány kósza pillantást. Dávid Ibolya pártja a már régóta emlegetett Bokros Lajos személyében hivatalosan is megnevezte kormányfőjelöltjét. A folyamatosan zsugorodó SZDSZ ennyire nem volt merész, mivel a hétvégi küldöttgyűlés az olyasféle szerényebb célokkal is beérte, mint a tökéletesen érdektelen program megvitatása. A párt népszerűségi mutatóinak ismeretében érthető, hogy szó sem esett egy önálló kormányfőaspiráns megnevezéséről. Elképzelés persze van a jövőről, hiszen Retkes Attila pártelnök néhány héttel ezelőtt Bokros Lajos mellett tette le a voksát. Ennek azonban csak akkor lenne pozitív hozadéka a szabad demokraták számára, ha a megszorító gazdaságpolitika szimbolikus megtestesítője egy közös MDF–SZDSZ-lista élén vágna neki a kampánynak. Ennek hiányában viszont semmi értelme a liberálisokra szavazni, hiszen aki Bokrost akarja, annak sokkal célravezetőbb az MDF támogatása. Az SZDSZ esetében tehát arra lehet számítani, hogy az évek óta zajló önpusztító folyamat rövidesen megérkezik a végállomáshoz. Nem kizárt, hogy a rendszerváltás egykori főszereplője még az egyszázalékos szavazatarányt sem fogja tudni elérni, aminek hiányában a további költségvetési támogatástól is eleshet.
Az MDF helyzete mindössze annyival kedvezőbb a szabad demokratákénál, hogy az ő esetükben a bűvös egy százalék valószínűleg nem jelent majd gondot. Annál inkább főhet viszont a fejük a biztos parlamenti mandátumokat jelentő ötszázalékos eredmény elérése miatt. A magát konzervatív pártként aposztrofáló tömörülésnek az európai parlamenti képviselői helyéről való lemondásra készülő Bokros Lajos az utolsó ütőkártyája. Ha az ő személyére méretezett kampány nem éri el a kívánt célt, és nem jön össze a remélt öt egész valahány tized százalékos támogatottság, akkor az SZDSZ után a másik nagy rendszerváltó pártnak is elküldhetjük a „Viszontlátásra!” üzenetet. Az sem véletlen, hogy a fórum országos választmánya csupán a miniszterelnök-jelöltet nevezte meg, az országos lista véglegesítését viszont áttolta a jövő évre. Már most egyértelmű jelei mutatkoznak annak, hogy az első tíz helyért – ami józan számítások szerint a soron következő MDF-frakciót fogja jelenteni – hatalmas tülekedés lesz. Ráadásul a világnézetileg azonos síkon álló szocialistákkal ellentétben itt meglehetősen heterogén társaság gyülekezik, hiszen az Antall-korszakot visszaidéző ős-MDF-eseknek kellene összeférnie az SZDSZ-es ejtőernyősökkel, valamint a Bokros Lajos- és Somogyi Zoltán-féle globalistákkal. Előbb-utóbb az ajánlószelvények gyűjtésében nélkülözhetetlen Hit Gyülekezete, illetve az értékes nyugdíjas adatbázist birtokló Tisztelet Társasága is benyújthatja a számlát. Előfordulhat, hogy Dávid Ibolya olyan sok irányba ígéri el a mandátumszerzésre esélyt jelentő listás helyeket, hogy azok szorulnak majd a hátsó sorokba, akik az elmúlt évek botrányos eseményeiben végig kitartottak az elnök asszony mellett. A látszólagos egység mögött tehát itt is rettenetes feszültségek bújnak meg.
Az SZDSZ összeomlása miatt a kormányoldal szempontjából létfontosságú az MDF talpon maradása. A Fidesz-ellenes népfront kiszélesítése csak akkor következhet be, ha a politikai centrum Orbán-fóbiás részét sikerülne szervezett politikai erőként felsorakoztatni a posztkommunisták mellé. A szocialista párt és az MDF összebútorozása ennélfogva elkerülhetetlenül be fog következni. Ezt az integrációt vetíti például előre, hogy az MSZP által hirdetett „Új kiegyezést!” szlogen szóról szóra megegyezik a fórum európai parlamenti választási jelszavával. Mérget lehet venni rá, hogy a „kiegyezésre” kora tavasszal a valóságban is sor fog kerülni.