Amputációs gazdaságpolitika

A nemzetközi előrejelzések szerint az EU legtöbb országában valószínűleg már az év végére, de legkésőbb 2010 elejére biztosan visszatér a gazdasági növekedés. Mi leszünk a kivétel. A magyar gazdaság 2009 második negyedévében 7,5, a harmadikban pedig 7,2 százalékkal zsugorodott össze. Az éves csökkenés a The Economist legutóbbi előrejelzése szerint 7 százalékos lesz. Gazdaságunk leépülése 2007 óta folyamatosan tart. A 2006. évi 3,9 százalékos növekedés 2007-re egy százalék körülire esett vissza. Ennek a közel háromszázalékos esésnek nem voltak külső okai, hiszen a nemzetközi gazdasági válságnak ekkor még nyoma sem volt. A gazdasági teljesítmény romlását belső ok, a konvergenciatervnek nevezett megszorítócsomag okozta, amely az adók emelésével és a beruházások csökkentésével bénította a gazdaságot. A lejtmenet azóta folyamatos és gyorsuló ütemű.
Alapvető oka nem az azóta kitört gazdaság válság, hanem a kormány elhibázott, amputációs gazdaságpolitikája. Amputációnak azért nevezem ezt a gazdaságpolitikát, mert fő jellemzője a következmények végiggondolása és a korrekt szakmai elemzés nélküli csonkolás, amellyel tartós, nehezen vagy egyáltalán nem gyógyítható sebeket okoz nemcsak a gazdaságnak, hanem a társadalomnak is. A megszorításokon alapuló gazdaságpolitika mindenhonnan elvesz, ahonnan nem lenne szabad, és olyan dolgokra költ, amelyeknek nincs érdemi hatása a gazdaság és a társadalom fejlődésére, ezért ezek a kiadások pocsékolásnak minősíthetők. A megszorítócsomag-sorozat hatásai: a nemzeti jövedelem zuhanása mellett az életszínvonal és a fogyasztás csökkenése, a munkanélküliség és az adósságállomány erőteljes növekedése.
2006-ban a fogyasztás még 1,9 százalékos növekedést mutatott. 2007-re már negatívba fordult, és 2009-ben várhatóan közel 7 százalékos lesz az éves fogyasztáscsökkenés. Ez a fogyasztászuhanás jelentős hatással van a családok életére, szűkíti lehetőségeiket, rontja életfeltételeiket. De rombolja a hazai kis- és közepes vállalatok esélyeit is, mivel a fogyasztásesés piacaik további zsugorodását jelenti. Ezért a fogyasztás szándékos csökkentése csonkolásnak tekinthető. De a munkanélküliség növekedése is csonkolás: a tartósan munka nélkül maradó ember tudása ugyanis elkopik, és ezért a későbbiekben romlanak munkába lépési esélyei. Továbbá kutatások bizonyítják, hogy a munkanélküliek fizikai és mentális egészsége is gyorsabban romlik, mint azoké, akik dolgozhatnak.
Az adósságnövekedés is csonkolás. Mégpedig a jövő csonkolása. Ugyanis hatására nemcsak a jelenben, de a jövőben is csökkennek a fejlődés lehetőségei, mivel elviszi a pénzt a hitelek és kamataik törlesztése. 2006-ban az államadósság a GDP 65,6, a teljes külső adósság pedig a GDP 90,5 százaléka volt. 2009-re az államadósság túlhaladta a nyolcvan százalékot. A teljes külső adósság pedig 2010-re a nemzeti jövedelem 130 százaléka körül várható. Az állam mellett ugyanis a cégek, önkormányzatok, kórházak és családok eladósodása is tovább folytatódik. Az eladósodás feléli jövőnket.
A megszorítások megölik a gazdaságot, elszívják a levegőt a kezdeményezések elől. Az amputációs gazdaságpolitika ezért fenntarthatatlan. Abszurd módon a kormány mégis folytatni akarja.
Erről tanúskodik az IMF-fel szeptember 16-án kötött újabb megállapodás. Ennek lényege a megszorítások folytatása. Ezek között szerepel, hogy az önkormányzatoktól nyolcvanmilliárd, a vasúti közlekedéstől és az alsó fokú oktatástól pedig negyven-negyven milliárd forintot kell elvonni. Ez a csonkolás tovább rontja az emberek életszínvonalát és életminőségét egyaránt. Ugyanis elbocsátásokkal fog járni, ami növeli a munkanélküliséget. Továbbá az életminőség szempontjából fontos szolgáltatások lefaragását jelenti, ami csonkolás. Az IMF-fel kötött megállapodásban az a legmegdöbbentőbb, hogy a kormány és az IMF nyilvánvalóan tudja, hogy a megszorítások kárt okoznak a gazdaságnak és a társadalomnak egyaránt. Ezt bizonyítja a megállapodásban lévő azon elemzés, amely rámutat arra, hogy a megszorítások hatására Magyarországon még 2010-ben is csökkenni fog a nemzeti jövedelem és a fogyasztás, valamint tovább növekszik a munkanélküliség. A megállapodás azt is világossá teszi, hogy az önkormányzatoktól elvonni tervezett nyolcvanmilliárd, ami a GDP körülbelül 0,3 százaléka, csődhelyzetbe sodor majd sok önkormányzatot. Emiatt a jövő évi költségvetésbe be kell állítani egy, a GDP 0,5 százalékának megfelelő tartalékot a várható csődhelyzetek kezelésére. Ez magyarul azt jelenti, hogy a kormány és az IMF egyaránt tudja, hogy a megszorítással kárt okoz, mégis megteszi. Azaz tudatosan és szándékosan okoz kárt. Ráadásul a kárelhárításra több pénzt szán, mint amennyit a megszorítással nyerni lehet.
A megállapodás meglepő részlete az is, hogy a kormány ígéretet tett a hazánkban működő bankok további támogatására annak ellenére, hogy az anyabankok – az IMF-anyag szerint – a közelmúltban jelentős összegeket vontak ki itt működő leányvállalataiktól, illetve hogy a hazai cégeknek nyújtott hitelek nagysága 2008 vége és 2009 júniusa között közel 3 százalékkal csökkent. 2010 végéig mindezek ellenére a kormány további 270 milliárdot tart készenlétben bankmegsegítő csomagként. A bankok számára tehát van pénz, máshol viszont csak csonkolásra van lehetőség. Ez rámutat arra, hogy a kormány mit tart fontosnak és hogy kiknek az érdekeit szolgálja. Ezen a ponton fel kell tenni azt a kérdést, vajon az IMF miért viselkedik másképpen nálunk, mint máshol? Miért ragaszkodik szemellenzősen a GDP-hez viszonyított államháztartási hiány leszorításához, vagyis ahhoz, hogy – mindegy mekkora rombolással jár – az idén 3,9 és jövőre 3,8 százalék lehet maximum a hiány?
A Financial Times most értékelte 19 ország pénzügyminiszterének teljesítményét. A több szempontos értékelés alapján a legjobb teljesítményű pénzügyminiszter a francia Christine Lagarde lett, azért, mert sikeresen gátolta meg a francia gazdaság összeszűkülését és a francia emberek életminőségének és életszínvonalának csökkenését. Ezt úgy érte el, hogy ösztönözte a gazdaságot. Igaz, ennek következtében 8 százalék fölé ugrott az államháztartás hiánya és az államadósság is túllépte a GDP 80 százalékát. Hasonló jó példa Lengyelország is, amelynek sikeres válságkezelését dicséri az IMF, az EU és az OECD egyaránt. Mit tettek a lengyelek? Elsősorban a munkahelyeket teremtő lengyel kis- és közepes vállalkozások támogatása és a hazai fogyasztás fenntartása segítségével elkerülték a válságot. Lengyelországban, bár lassult a gazdasági növekedés, de nem csapott át csökkenésbe. A munkanélküliség 2008 eleje óta, a válság ellenére csak 0,9 százalékkal, 7,2-ről 8,1 százalékra nőtt. Azt is meg kell említeni, hogy a fiatalkorú munkanélküliség Lengyelországban 19,6, míg nálunk 26,8 százalékos. Ez itthon együtt jár azzal, hogy a fiatal, képzett emberek nagy számban hagyják el az országot, ami szintén csonkolás. Mindezek ellenére nálunk az IMF továbbra is csak a hiánycél elérésével foglalkozik. Az okozott kár pedig mintha nem érdekelné.
Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy csak Magyarországon van olyan kormány, amely maga is a csonkolás, a megszorítások híve. Amely csak pénzben tud mindent mérni, és az emberek sorsa nem igazán érdekli. Amely rövid távon gondolkodik, és nem foglalkozik a jövővel. Amely ahelyett, hogy a hazai erőforrásokra, a tudásra, az emberekben rejlő energiákra és képességekre építve próbálná kivezetni az országot a válságból, inkább a külföldtől várja a csodát. Megelégszik azzal, hogy majd akkor lesz vége nálunk a válságnak, ha nyugaton beindul a gazdasági növekedés, és ezért a nálunk működő külföldi cégek újra tudnak exportálni, és ezért embereket felvenni. Ezt a folyamatot segítendő továbbra is – a deficites költségvetés terhére – támogatja a külföldi cégeket, és továbbra is elvon a hazaiaktól. Ez passzív, rövid távú szemléletű, jövőkép nélküli, a hazai képességeket elherdáló, a jövőbe való beruházás helyett állandóan leépítő, amputáló gazdaságpolitika. De a kormány vezetői nálunk csak erre képesek.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár