Egy hét elmúlt a döntés óta. Azóta aludtunk párat arra a sokkoló határozatra, hogy november 19-én két, a nemzetközi színtéren teljesen ismeretlen személyt jelöltek az Európai Unió legmeghatározóbb tisztségeibe. Az európai sajtó példátlanul egységes megítélése után, amely szinte csak a fenntartásokat sorolta, most már volt idő alaposabban utánajárni a politikusok előéletének. Az elmélyült nyomozás sem tudott jelentősen változtatni a kezdeti verdikten, hogy nemzetközi tekintély nélküli, gyakorlatilag csak hazájukban ismert szürke figurákról, finoman szólva is visszafogott személyiségekről van szó.
A nyugat-európai sajtó Angela Merkel és Nicolas Sarkozy mesterkedését látja a választásban: megbízható, de korántsem karakteres arcok legyenek az új vezetők, ha ugyanis nagy formátumú államférfiakat választottak volna e tisztségekre, akkor könnyen előfordulhatott volna, hogy árnyékot vetnek a két jól ismert politikusra.
Ám ezzel a döntésükkel kiherélték a lisszaboni szerződés szándékát, amely az Európai Tanács elnöki és főképviselői posztjára épp nemzetközi tekintélyű, az egész földrészt képviselő, határozott személyiséget szeretett volna kinevezni. Most ilyenre biztos nem kell számítanunk. Ezzel a döntéssel Európa távolodott a „nagyok” asztalától – állapította meg a brit The Guardian napilap.
Jó-e nekünk ez a döntés, hiszen a túlzottan is uniópárti elemzők most egyértelműen az egységesítés tervezett iramának lelassulását, sőt egyfajta „renacionálás” veszélyét vélik felfedezni e választásban. El kell döntenünk: kell-e nekünk egy lendületével mindenkit föderalizálni akaró, ellentmondást nem tűrő vezető, akinek kivételes a nemzetközi imázsa, vagy megteszi az is, aki fáradságot nem nézve megkeresi az egyetlen létező konszenzust a tagok közt? Kell-e nekünk olyan elnök, akinek tele van a feje „víziókkal”, amelyek alanyai pillanatok alatt mi leszünk? Lehet, hogy a nevének kiejtésével csak most ismerkedik a világ, de talán mégiscsak jobb egy megbízhatóbb névtelen, akit soha nem lehet kihozni a sodrából, mint egy túlságosan is szárnyaló, elsietett államok fölöttiséget akaró politikus?
Mindenesetre úgyis az elvégzett munka után kell értékelni. A fenti gondolatmenet szerint a belga kormányfő, Herman Van Rompuy talán nem is olyan elvetélt választás az Európai Tanács élére. Az ország széthullásával fenyegető flamand–vallon viszályt eddig bámulatosan megoldotta. Óraműpontossággal kimérte, hogy mindkét fél elégedett legyen. Erre a tulajdonságára nagyon nagy szüksége lesz majd, amikor a 27-ek közt felmerülő vitákat kell elfogadható mederben tartani. Ne feledjük, hogy a belga flamand politikus különösen érzékeny a kisebbségi kérdésekre.
Az, hogy az Európai Tanács elnöke szinte névtelenül lép ki a nemzetközi színtérre, nem valami felemelő, de legalább elfogadható, hiszen neki külföldön csak protokolláris feladata van, személyében meg kell jelenítenie az uniót.
Ami a másik poszt betöltőjét illeti, neki tevékenyen be kell kapcsolódnia különböző válságok megoldásába, kezelésébe, biztonsági kérdések kidolgozásába, és a most választott főképviselőnek mindenféle diplomáciai tapasztalat nélkül kellene ezt a feladatot megoldania.
Egyesek a „britek bosszújának” nevezik a hölgyet, már nem külsőleg, hanem azért, mert miután Tony Blair volt angol kormányfő az elnöki posztról lemaradt, az ő környezete dobta be Catherine Ashton nevét a döntéshozók közé. És a kontinensen hatalmon lévő hat szocialista kormányfő – köztük a magyar – támogatta. Ennyi telt az európai baloldaltól, hogy olyan nőt jelöljön, aki már brüsszeli külkereskedelmi biztosként is csak a liberalizmus gazdasági elveit hangoztatta. Ám őt is megilleti, hogy munkája alapján értékeljük, amiből lesz rengeteg.
Haikuművész
A hatvankét esztendős Herman Van Rompuy vegyes érzelmekkel hagyja ott a belga miniszterelnökséget, hiszen elemzői vélemények szerint őnélküle szinte biztosan kirobban a két népcsoport közötti válság. Az ősz hajú, vékony keretes szemüvegű úriembert tisztes belga vállalatigazgatónak nézhetnénk. A közgazdász és filozófus végzettségű flamand kereszténydemokrata politikusról barátai állítják, hogy minden, csak nem szürke személyiség. A szerény, tartózkodó modort a családjából örökölte, amely Brüsszel francia részében él.
Professzor apja a jezsuitákhoz adta be tanulni. „Ha azt mondják rólam, jezsuita, az nekem dicsőség” – jelentette ki a mélyen hívő katolikus Van Rompuy. A leuveni katolikus egyetemen végzett. Háromszor-négyszer évente, ha csak egy-két napra is, de bevonul egy Brüszszel környéki kolostorba, ahol erőt és hitet merít. Négy gyermeke és két unokája van, mindnyájan úgy nyilatkoznak róla, hogy csodálatos apa és nagypapa, aki munkája mellett is jelen van a család életében.
Hobbija a kerékpározás és az utazás. Az idén nyáron feleségével, Geertruival egy lakóbusszal Ausztráliában járt. Természetesen semmiféle testőrsereget nem kért maga mellé, csak mint egyszerű turisták utazgattak az ötödik kontinensen. Erről a jó szokásáról a következő két és fél évben biztosan le kell mondania. A másik kedvteléséről viszont nem: a haiku japán költészet nagy kedvelője és művelője is. Mindezen túl ez idáig hat könyve jelent meg, ezekben közgazdasági, politikai és vallási kérdésekben fejti ki nézeteit.
„Politikában nincsenek barátok” – mondta egyszer a mérsékeltségéről ismert Van Rompuy. Állítólag senkinek sem sikerült még felbosszantania, minden helyzetben megőrizte nyugalmát. Ám ellenfelei így jellemzik: cinikus ember, aki nem ismer kegyelmet, ha a hatalom megragadása a cél.
Mindezekkel Van Rompuy nem dicsekszik, vagy nyilvánvaló szerénységből, vagy nyilvánvaló büszkeségből, ugyanis egy-két párttársát is „eltette” az útjából.
Huszonhét éves korában már Leo Tindemans miniszterelnök kabinetfőnöke volt. Harmincévesen már részt vett a flamand kereszténydemokraták vezetésében, negyvenévesen ő irányította a pártot. 1993-tól 1999-ig rendkívül szigorú költségvetési miniszter volt, akinek jórészt köszönhető Belgium eurózóna-tagsága. Egy éve kérték fel, hogy vállalja el a kormányfői tisztséget. Azóta Belgiumban béke van a flamandok és vallonok közt. Politikájában határozottan szembeszáll a flamand szélsőségesekkel, akikben csupán a föderalizmus felrobbantóit látja.
Amikor a belga parlament elnöke volt, ezt nyilatkozta a La Libre Belgique napilapnak: „Néhány munkatársam fontosnak tartja magát. Úgy érzem, hogy a tisztség, amelyet betöltök, természetesen fontos, de nem az én személyem.” Sokan hiányolják, hogy Európáról nem nyilvánított különösebb véleményt, egyedül Törökországról nyilatkozott korábban, amely álláspontja szerint nem kell hogy tagja legyen az Európai Uniónak. Ez rokonszenves Nicolas Sarkozynek, arról nem is beszélve, hogy Van Rompuy tud franciául. Angela Merkel is megbékélt a személyével, hiszen a belga politikus a kereszténydemokrata család tagja.
A január 1-jén hivatalba lépő európai tanácsi elnököt havi 22 ezer eurós fizetés illeti meg. Brüsszelben 22 közvetlen munkatársa lesz, és egy tíz főből álló testőrcsapat felügyel a biztonságára.
A kinevezett
Az Európai Tanács elnökénél egy hónappal korábban, december 1-jén munkába áll Catherine Margaret Ashton of Upholland, az Európai Unió külügyeinek és biztonságpolitikájának főképviselője. Igaz, őneki még ki kell állnia az Európai Parlament vizsgáját is, ám ezt követően öt éven át irányíthatja az európai diplomáciát. Catherine Ashtonról elsősorban azt emelik ki a szakértők, hogy külügynek még a közelében sem járt. Az oktatási, szociális ügyek szakértőjének lehet nevezni, de hogy miként képviseli Európát a vélhetően kemény helyzetekben, az ugyancsak kérdéses.
Az jó, hogy a főképviselőnek megfelelő súlyt akartak adni a lisszaboni szerződésben, de – anélkül, hogy mentegetni akarnánk a brit bárónőt – ez három tapasztalt embernek is sok.
Nézzük meg a feladatait! Először felügyeli a külügyeket, és részt vesz a külügyminiszterek ülésén. Aztán utazik a világban, és kifejti az unió véleményét, válságtanácskozásokon vesz részt, világkonferenciákon szólal fel. Irányítja az ezekben az években formálódó uniós diplomáciai képviseletek felállítását, amelyek hatezer európai diplomatának adnak majd munkát, éves költségvetésük hétmilliárd euró.
Ezenkívül az Európai Bizottságnak is alelnöke. Nem árt ezeken az üléseken is részt vennie és okosakat mondania. Emellett a biztonsági ügyekért is ő felel, azaz felügyel egy katonai hadműveleti parancsnokságot, amely a világ egyre több pontján van jelen békefenntartó egységeivel.
Tehát egyszerre vezeti az európai külügy-, hadügy- és némileg a pénzügyminisztériumot, mindezt úgy, hogy 53 éves koráig ezekhez sohasem volt köze. Nagy-Britanniában csak az lehet miniszter, aki egyben képviselő. Őt még soha semmire se választották meg. Mindenhova kinevezték. Az új Munkáspárt egyik olyan képviselője ő, aki Blairhez közel áll, és kétségtelenül látványos pályát futott be.
A londoni egyetem közgazdász szakán végzett, főleg szociális területű állásokban dolgozott az egyetem után. Hat évig volt Károly herceg egyik alapítványának munkatársa. 1999-ben nemesi rangot kapott, így bevonulhatott a lordok házába. Három év múlva első kormánymegbízatását is elnyerte: oktatási államtitkár lett, majd ebben a rangban más minisztériumokban is megfordult. 2007 nyarán kinevezték a lordok háza elnökének. Sikeresen levezényelte azt a feladatot, hogy a londoni felsőház rábólintson a lisszaboni szerződésre. Erre igen büszke.
Gordon Brown brit kormányfő egy éve a brüsszeli külgazdasági kapcsolatok biztosi állásába küldte. Az eltelt idő alatt összehozta a valóban jelentős szabad kereskedelmi megállapodást Dél-Koreával, és Latin-Amerikával kötött egy banánszerződést. Igaz, amikor a dél-koreai tárgyalások felől érdeklődtek a bizottságban, röhögcsélve ezt válaszolta: „De hát nem én tárgyaltam. Kimenjek, és megkeressem a munkatársamat, aki az egészet levezényelte?”
„Te jó isten!” – a Libération francia lap szerint hitetlenkedve e felkiáltással fogadták a Brüsszelben dolgozó brit újságírók a bárónő kinevezésének hírét. Hát nem egy Churchill, de még csak nem is egy Hillary Clinton. Catherine Ashton, a kétgyermekes családanya, aki egyébként értelmes, és – mint támogatói elmondták róla – rendkívül gyorsan és jól tanul, bemutatkozó sajtóértekezletén megkövülten állt: „Mit mondjak? Nem készültem erre. Adjanak időt, és utána értékeljenek!”
origo.hu
A forrófejű Magyar Péter reagált a Tisza-lista kiszivárgására
