Egy homályos moszkvai ügylet felfeslő szálai

Még tavaly megvált legnagyobb értékű külföldi tulajdonától a magyar állam. A moszkvai kereskedelmi képviselet eladása kapcsán azonban már ez előtt megkezdődött a vita. Az ügylet körül csak nem oszlik a homály, egymásra mutogatnak az illetékes állami szervek, s értékvesztést gyanítva ma már az ügyészség is vizsgálódik. A szerződést magyar részről aláíró Székely Árpád idáig hallgatott, s lapunknak nyilatkozik először az eladás körülményeiről. A diplomáciába az üzleti szférából érkező, majd oda visszatérő volt moszkvai nagykövet hangsúlyozza, ő az ügyletnek csak utasításokat végrehajtó technikai lebonyolítója, ugyanakkor nem zárja  ki, hogy magyar oldalon valahol a legmagasabb szintről mozgatták a több ponton sem szokványos üzlet szálait.

Székely Árpád Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében szerzett diplomát. Pályafutása elején előbb a Külügyminisztériumban, majd diplomataként Kelet-Berlinben dolgozott. A német kérdés jó ismerőjeként részt vett a zöldhatáron átkelő keletnémetek ügyének kezelésében. Antall József miniszterelnök kabinetjében külügyi-külgazdasági referens volt, majd 1992-től az üzleti szférában dolgozott egészen 2004-ig. Több privatizációs ügyletben vett részt. Moszkvai nagykövet volt 2005-től 2008-ig, míg jelenleg a Trigránit Zrt. oroszországi igazgatója. (MN)

Nagykövet úr, nevezhetjük-e szokványosnak azt, hogy diplomaták foglalkoznak külföldön lévő magyar állami ingatlanok értékesítésével?
– Túlzás lenne megszokott dologról beszélni, hiszen kevés nagykövetnek „adatik meg”, hogy szolgálati ideje alatt az állam valamilyen nagyobb értékű ingatlant vásároljon, vagy éppen adjon el. De nem is nevezném ezt kivételesnek. A magyar külképviseleteknek helyt adó épületek ugyanis időnként azért gazdát cserélhetnek. Ezen aktusok lebonyolítására pedig általában azért a nagykövet kap megbízást, mert ő az, aki a fogadó országban a legkönnyebben beazonosítható, aláírása a legkönnyebben hitelesíthető. Nyilvánvaló azonban, hogy nem a nagykövet a vagyon kezelője. Ez a magyar törvények értelmében a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI), majd jogutódja, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt., amelyek adott esetben megbízási szerződést adnak az épületet használó minisztériumnak bizonyos munka elvégzésére, karbantartásra, avagy éppen eladásra.
Sűrű homály
– Az ügymenet viszonylag egyszerű és logikus, ehhez képest a moszkvai kereskedelmi képviselet eladása körül mégis túl sok a homály. A szerződés aláírójaként azt állítja, hogy az ügylet technikai lebonyolítójaként csak utasítást hajtott végre, a külügy illetékes államtitkára pedig a Pénzügyminisztériumra, illetve az MNV-re mutogat. Hol akkor a felelősségi lánc vége?
– Az elmondottak nem mondanak ellent a törvényes útnak, s feltehetően Fekszi Márta is utasításokat teljesített, mint ahogy én is.
– A Külügyminisztérium belső vizsgálatához fűzött észrevételeiben azt állítja, hogy közvetlen tájékoztatást a legritkább esetben kapott, az utasítások szóban vagy írásban a minisztériumból érkeztek. Nem tartja könnyelműségnek csupán hiányos közvetett információk tudatában aláírni egy ilyen nagy értékű eladási szerződést?
– Nincs ebben semmi furcsaság, mert ha rendesen működik a rendszer, akkor a Külügyminisztérium kitárgyalja a KVI-val, illetve az MNV Zrt.-vel a lépéseket, s ezek alapján utasítják a nagykövetet. Az említett jelentésemben is írom, csupán arról tájékoztattak, hogy készül a kormányzati előterjesztés, ami nem az én dolgom. Az eladás folyamatában végrehajtóként, nem pedig döntéshozóként vettem részt. Tőlem értékbecslést, ajánlatok beszerzését, szerződéstervezetet, és ami a legfőbb, az orosz külügyminisztérium hozzájáruló nyilatkozatát kérték. Ebben én nem látok semmi rendkívülit.
– Ebben még nem is lenne, csak akkor miért kommunikált össze-vissza a minisztérium?
– Ezt ne tőlem kérdezze. Én csak az említett utasításokat hajtottam végre. Gondoskodtam például értékbecslésről. Itt valóban rám volt bízva, hogy kinek adok megbízást, ám hogy ezért ki és mennyit fizet, már nem rám tartozott. S hát a nagykövetet már csak azért is be kellett kapcsolni a folyamatba, mert a képviseletre hozzájárulása nélkül külföldi személy nem léphet be. Visszamennék azonban a történetben 2005 augusztusához, amikor elfoglaltam az állomáshelyemet. Ekkor kaptam egy utasítást, hogy a kormányzat felülvizsgálja a moszkvai ingatlanok helyzetét.
– Tegyük ehhez hozzá, hogy az ingatlan értékesítéséről ekkor már nagyon komoly gondolkodás folyt Budapesten…
– Ez így van, bár megjegyzem, erről részben csak utólag tájékozódtam. Az ekkor elém tárt anyagból kiderült, hogy már az elődöm is írt egy átfogó feljegyzést a Külügyminisztérium és a kormányzat számára a moszkvai ingatlanokról. Kaptam tehát egy kormányfői utasítást, hogy mérjem fel a három moszkvai nagy ingatlan, a nagykövetség, a kulturális intézet és a kereskedelmi kirendeltség épületeinek állapotát, jogi státusát, és tegyek javaslatot a racionalizálásra. Azt terjesztettem elő, hogy a nagykövetség menjen be a központba, az adminisztráció közelében fekvő Povarszkajára, mert így a diplomatáknak nem kellene órákat tölteni utazással, a kulturális intézet pedig költözzön ki a helyére. Ezután meg is született arról egy kormányhatározat, hogy Varsóban, Szófiában és Moszkvában racionalizálni kell, hiszen ezek a szocializmusból öröklött épületek nem felelnek meg a 21. századi követelményeknek. Meggyőződéssel állítom, hogy önmagában a döntés helyes volt, hiszen három ilyen nagy értékű, ráadásul a város három különböző pontján fekvő épületet nem lehet fenntartani. Nincs az a fejlődő magyar–orosz kapcsolatrendszer, ami ezt indokolná. Szakmailag tehát egyetértettem azzal, hogy az egyik épülettől meg kell válni, míg a másik kettő felújítását meg kell oldani. Ez utóbbi azonban nem történt meg.
Hány szerződés volt?
– Pedig csökkenthette volna az ügylettel szembeni fenntartásokat, ha mindenki látja, hogy hasznos dologra költötték a befolyt pénzt…
– Ehhez többek közt meg kellett volna egyeznie az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak és a külügynek, ami tudomásom szerint a mai napig nem történt meg.
– Teljes a homály a szerződések körül is. Először is, milyen szerződés köttetett 2005-ben, amire a vevő már utalt is előleget? Aztán, hogyan magyarázza azt, hogy 2008 márciusában már átutalták a vételárat, holott csak 2008 novemberében hirdettek győztest a megismételt pályázatban? Elképzelhető, hogy volt egy harmadik szerződés is? Szóval hány szerződés is volt?
– Akkor kezdjük 2005-tel. Kétoldalú szerződést ekkor nem írtunk alá. Ez csupán egy szerződéstervezet volt.
Gáláns oligarcha
– Egy ilyen előszerződés is jogi aktus, hiszen összegeket, határidőket, számlaszámot tartalmaz…
– Milyen jogi aktus, ha nincs aláírva? Ilyen szerződést bárki legyárthat. Szerződéstervezet egyébként készült több is. Ebből nem kell ügyet csinálni, hiszen semmilyen jogi következménye nincs. De be kell menni Moszkvában a földhivatalba, s meg kell nézni, mikor jegyezték be az ingatlan eladását. Tehát 2005-ös szerződés mint jogi aktus nem létezik. Nem jegyezték be, nem volt hozzá az orosz külügy részéről engedély, s ilyet nem is írtam alá. Más kérdés, hogy a vevő ekkor valóban átutalt valamennyi előleget. Mégpedig azért, mert a magyar kormányzat utasított, tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a vételár befolyhasson a 2005-ös költségvetésbe. Úgy volt, hogy az orosz fél bizonyos feltételek mellett esetleg hajlandó utalni, de erről én nem tárgyaltam. Nem is tudtam arról, csak utólag, hogy eljött az előleg. Kétségtelen tény azonban – s ez tényleg zavaró tényező –, hogy kaptam a KVI-től egy faxot, hogy közöljem a vevőkkel a számlaszámot, mondván, a vevő a szerződés aláírása nélkül hajlandó valamit elutalni. Mégpedig azért, mert elég biztosíték számára, hogy az orosz félnek egy 1973-as nemzetközi szerződés alapján az értékesítés kérdésében egyetértési joga volt. Az orosz félnek tehát e tekintetben elég kényelmes pozíciója volt. Hivatalos helyen közölték velünk a kívánatos vevő személyét is, s nekem be is mutatták az offshore cég képviselőjét.
– Akkor talán el is árulhatja, hogy valóban a sajtóban emlegetett orosz oligarcháról, Viktor Vekszelbergről van szó?
– Igen, egy hozzá köthető vagyonkezelő cégről, az Air Diamondról.
– Ezek szerint aláírt szerződéssel vagy anélkül, de 2005-ben lényegében nyélbe is ütötték az ügyletet?
– Az orosz külügyminisztérium hozzájárulásának megszerzése kivételével végrehajtottam az utasításban számomra megszabott feladatokat. Gyakorlatilag kész volt a szerződés tervezete, megkértük az ajánlatokat, s megtörtént a vagyonértékelés. Az orosz külügyminisztérium azért nem járult hozzá az eladáshoz, mert mi a magasabb ár reményében közben szerettük volna megszerezni a telek tulajdonjogát is. Felajánlottunk több budapesti cserealapot, többször eljártam az elnöki hivatalban, de végül az orosz külügyminisztérium jogi főosztálya folyamatosan visszaverte ezeket a kéréseket. Arra hivatkoztak, hogy a főváros önkormányzata és az orosz kormány között is feszültségek vannak, és perektől tartanak, ha Moszkva ellenében lemondanak erről a földterületről. Ez volt az oka, hogy elhúzódott a jegyzék kiadása. Magára a felépítményre pillanatok alatt kiadták volna az engedélyt, hiszen kijelölték már a vevőt is, mi azonban kértük a földtulajdon jogának az átadását is. Végül csak 2008 elején kaptuk meg a jegyzéket. Ekkor írtam alá egy 2006. decemberi felhatalmazás alapján a szerződést. Utána arról folyt az MNV Zrt. és a külügy közötti vita, hogy ki, mikor és mivel fizessen, s mit kell még megtenni hozzá, de erről nekem fogalmam sem volt. Még kint, de csak utólag szereztem róla tudomást. Kiderült, hogy valamilyen kommunikációs hiba, vagy annál több is történt. Az aláírás tehát 2008 márciusában történt meg, s nem 2005-ben.
– S akkor a külügy miért állította az Állami Számvevőszék 2009-es vizsgálatakor, hogy az Air Diamond egy 2005-ös szerződés alapján utalt át 3,5 milliárd forintot?
– Ezt a Külügyminisztériumtól kell megkérdezni.
Alku magas szinten
– Azért orosz vétójog ide vagy oda, nem tartja furcsának, hogy egy üzletember milliókat utal át mindenféle szerződés nélkül? Ehhez legalábbis nagyon magas szinten megszületett alku szükségeltetik. Mégpedig olyan személlyel, akinek a tisztsége, szava kellő biztosítékot jelent…
– Ez valószínűleg így lehet, de erről én nem tudok, s ilyen biztosítékot nem adtam.
– A szerződés körüli homályhoz jön még az értékvesztés vádja, amit az ügyészség is vizsgál. A Heti Válasz a minap egy orosz tanácsadó iroda levelére hivatkozva az Air Diamondénál sokkal jobb, nem 3,5, hanem 8 és 13,5 milliárd forint közötti ajánlatokról ír. A cég állításának megfelelően megkapta-e ezeket az ajánlatokat?
– Melyik az a cég? A lapból ugyanis nem derül ki.
– A levél állítólag az ügyészségen van…
– Két eset lehetséges. A lapban megjelent állítás szemen szedett hazugság, vagy a titkárságom ezeket a leveleket előlem eltitkolta. De nemcsak ilyen levelet nem láttam, hanem ilyen szóbeli ajánlatról sem hallottam. Egyébként a dolog könnyen ellenőrizhető. Be kell menni a követségre, s meg kell nézni a beérkezett posta iktatását. De azt sem értem, honnan tudtak volna az eladási szándékról, amikor zártkörű pályáztatás volt, amelyre én hívtam meg a másik két jelöltet is.
– Jegyezzük azért meg, e két jelölt meghívása csak formalitásként értékelhető, hiszen a vevő kérdése eleve eldöntött volt…
– Így van. De még egyszer tisztázzuk, az 1973-as kormányközi megállapodás és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek alapján a magyar államnak még pályáztatási kötelezettsége sem volt. Félreértették a dolgot, ugyanis a jogszabályok ilyet nem írtak elő, illetve a pályáztatás az orosz fél vétójoga miatt akkor is féloldalas lett volna, ha valaki erőszakolni akarja.
– Térjünk vissza az értékbecsléshez, hiszen itt láthatóan mindenki más-más számokból, hasznos alapterületből indul ki. Mit mond az ön által felkért cég?
– A becslést készítő amerikai cég, a Cushman and Wakefield szerint az épület és telek nem ért többet 16 millió dollárnál. Itt húsz százalék eltérés azért lehet, de az ár nem éri el a húszmillió dollárt. Ez egyébként nem mond ellent a Heti Válasz által idézett három-négy-ezer eurós négyzetméterárnak, már ha a hasznos területet nézzük. Az értékbecslő jelentése pontosan leírja, hogy jellegzetesen szovjet típusú, rendkívül rossz kihasználtságú épületről van szó. A 17 027 m2 területből irodai terület mindössze 2251 m2, a hotel ötvenegy szobája 1119 m2, a többi többnyire kihasználatlan kiállítóterem (3864 m2), étterem (586 m2), folyosó (3570 m2), kiszolgálóterületek és pince (4920 m2). Miután az épület szabad hasznosítás esetén B, illetve C besorolású irodaház lehetne, ezért az elérhető bérleti díj is korlátozott. Főleg úgy, hogy folyamatos jogsértésben kértünk pénzt a szállodáért és az irodabérletért. Azt is hozzá kell tenni, hogy eléggé elhanyagolt állapotban volt az épület, és az üzembe helyezés utáni huszonöt évben semmilyen felújítási munka nem történt.
– A Heti Válasz már említett cikke szerint ugyanakkor 2004– 2005-ben 200 millió forintot költöttek felújításra, a szállodai rész például teljesen megújult…
– Ez nagyon érdekes, mert ha volt ilyen felújítás, akkor én azt nem vettem észre. Jó ügyészségi vizsgálat tárgya lehetne. Pedig látnom kellett volna a számlákat, mint ahogy azt is, hogy ott felvonultak. Felújítás 2005-ben csak a nagykövetség épületében volt, a konzulátust hoztuk helyre úgy, hogy még külső falakat is cseréltünk, összesen 50 millió forintért.
– Az ugyancsak eltérő számokat hallva pénzügyi szempontból elég zavarosnak tűnik a nagykövetváltás időszaka. Amikor kiért Moszkvába, mindent rendben talált?
– Nem. A gazdasági felelőstől vettem át a dolgokat, s első aláíróként két hónap múlva feltűnt, hogy néhány számlát eltitkoltak előlem. Ezek közül kettő nem működött, három viszont igen, s évente több millió dollár folyt át rajta. Ezeket fölszámoltattam, jelentettem az államtitkárnak, a Nemzeti Nyomozó Iroda is többször kért tőlem ezzel kapcsolatban anyagot, de semmi más nem történt az ügyben. Fegyelmi vizsgálatot is elrendeltem, amiről utána még tájékoztatást sem kaptam. Sem a Külügyminisztérium, sem a Nemzeti Nyomozó Iroda részéről.
Belső kör
– Nagykövet úr, az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, a kereskedelmi kirendeltség eladásának több részletéről a szerződés aláírójaként is csak később értesült. A külügy összevissza kommunikál, az eleve kiválasztott vevő, egy tapasztalt üzletember pedig aláírt szerződés nélkül utal pénzt. Megannyi homályos pont, ami közvetett módon csak erősíti azt a feltételezést, hogy magyar oldalon valahol a legmagasabb szintről mozgatták az üzlet szálait. Ezt csak erősíti az a tapasztalat, hogy az elmúlt években mintha egyesek, konkrétan Veres János és köre sajátították volna ki a magyar–orosz kapcsolatokat…
– Akár ez is feltételezhető, de nem ismerem az ügy minden részletét. Nem értem ugyanakkor, miért tételezzük fel Magyarországon azt, hogy egy államigazgatási szerv százszázalékos precizitással működik. Én nem ezt tapasztaltam. Ami e kapcsolatrendszer állítólagos kisajátítását illeti, azért nem becsülném le Hernádi Zsolt, Csányi Sándor, Demján Sándor, valamint a Richter, az Egis vagy a Rába vezérigazgatóinak a tevékenységét. Az említett cégek öszszességében több milliárd dollárt ruháztak be Oroszországban, egyre növekvő mértékben hatalmas forgalmat bonyolítottak az elmúlt években, azért azt gondolom, az említettek kikérnék maguknak, hogy a szocialista belső holdudvar köréhez tartozó mutyizó üzletemberek lennének. Ami pedig Veres Jánost illeti, el kell mondanom, hogy egyetlenegyszer sem tárgyaltam vele ebben az ügyben.