Az első vektor, amelynek a mentén vizsgálódnunk kell, az a katonai és haditechnikai együttműködések tere Irán és Oroszország között. A háború eleje óta Irán jelentős haditechnikai segítséget nyújtott az orosz államnak, főleg, de nem kizárólag drónok (Shahed–136 és 13), ballisztikus rakéták (Fatah–360) és tüzérségi gránátok átadásával. Az irániak azonban elkövették azt a meggondolatlanságot, hogy az aranytojásokon kívül az azokat tojó tyúkot is átadták Oroszországnak. A tatárföldi Alabugában felépített dróngyártó létesítmény és a hozzá csatlakozó izsevszki második üzem havi ezer Geran drón gyártására képes. 

 Az iráni segítségért Oroszország készpénzben és aranyban fizetett, továbbá néhány zsákmányolt nyugati páncéltörő fegyver átadásával. A régóta beígért S–400-as légvédelmi ütegek és Szu–35-ös vadászgépek azonban hosszú évek óta nem akaróznak megérkezni Iránba. Észak-Korea fokozatosan felváltotta Iránt mint Oroszország legfontosabb „beszállítója”, az elektronikai hadviselés és az irányítórendszerek terén azonban még nem képes belenőni Irán nadrágjába. Mindezt összefogva elmondható, hogy az új háború jelentősen korlátozza Irán képességét arra, hogy tovább támogassa Oroszországot haditechnikával, de ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy 2025-ben az oroszok sokkal kevésbé függenek ettől a támogatástól, mint 2023-ban.

A második vektor természetesen a gazdaság, elsősorban az energia. Ezen a téren a legfontosabb dolog megérteni, hogy Oroszország és Irán ugyanazokért a piacokért verseng. Ha hihetünk az orosz gazdaság nehéz­ségeiről szóló elemzéseknek, akkor egyértelműen ki kell mondani, hogy 

 Egy további érdekes csavar, hogy a geopolitikai válság gerjesztette orosz gazdasági előny visszahat a geopolitikai porondra. Ha az orosz gazdaságnak előnye származik abból, hogy a Közel-Keleten intenzív háború dúl, akkor valószínűleg Oroszország mindent meg fog tenni, hogy ez a háború ne zárulhasson le gyors tűzszünettel, illetve hogy az iráni energia hosszú távra kiessen a világgazdaság körforgásából. A csempészetből származó olcsó iráni olaj eltűnése pedig még erősebben fogja Kínát Oroszországhoz láncolni.

A harmadik irány, amelyben érdemes vizsgálódni, az a diplomácia, illetve a segélynyújtás priorizálása. A két párhuzamosan futó háború leterheli az amúgy is figyelemzavaros Nyugat figyelmi sávszélességét. A kelet-európai háború igazából csupán Európa problémája, a közel-keleti háború viszont az Óvilág legfontosabb útkereszteződésénél zajlik. Ráadásul a földrajz szeszélye ennél az útkereszteződésnél állította fel az Óvilág legfontosabb benzinkútját is. A figyelemmegosztáson kívül a két háború igen hamar a felszínre emelte a NATO-n belüli érdekellentéteket, feszültségeket. Az értékek, fennkölt elvek celofánjába csomagolt retorikai pengeváltásnak természetesen semmi köze se az értékekhez, se az elvekhez. Pusztán arról van szó, hogy

A kötélhúzás reálpolitikai alapozását bizonyítja, hogy még a hírhedten Izrael-kritikus Biden–Harris-adminisztráció is felismerte, hogy az USA számára Ukrajna egy ideológiai hobbiprojekt, a Közel-Kelet viszont a globális geopolitika egyik – ha nem a legfontosabb – gócpontja. Nem véletlen, hogy június 13. óta Zelenszkij egyre gyakrabban panaszkodik arról, hogy az ukrán ügy mindinkább háttérbe szorul.

A negyedik vektor, a nemzetközi kapcsolatok rejtett dimenziója, a hírszerzési és műveleti koordináció Oroszország és Irán között. 2015 óta működik az, amit a nyugati szolgálatok RSII-hálózatnak neveznek, a közös orosz–iráni–iraki–szíriai hírszerzési együttműködés. Hosszú időn át ez a fórum főleg Irán számára bizonyult hasznosnak, mivel az orosz–ukrán háború tapasztalatai folyamatosan áramlottak a síita félhold szövetségi rendszeréhez tartozó országokba. Ezt az együttműködést némiképp megzavarta az orosz és az iráni érdekek közötti feszültség Szíriában. Az irá­niak a maguk részéről joggal feltételezhették, hogy az Izrael által Szíriában rájuk mért csapásokat cirill betűvel írt hírszerzési jelentések tették lehetővé. Az Aszad-rendszer bukása és az iraki síita milíciák visszavonulása után a négy szövetségesből már csak kettő maradt talpon. 

Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlíteni a két párhuzamos háború hatását az amerikai belpolitikára, a közelgő időközi választások árnyékában. A jelen pillanatban az egyetlen dolog, amire Donald Trumpnak mindennél inkább szüksége van, a felmutatható siker(ek). Az ukrán háború ilyen szempontból egy geopolitikai és gazdasági csődtömeg. A befektetett dollármilliárdok semmilyen kézzelfogható hasznot nem hoztak az USA-nak, az oroszok katonai meggyengülése helyett inkább a katonai megerősödésüket látjuk, és az európai szövetségesek egy része igen keményen pedálozik, hogy minél mélyebbre csalogassák be az USA-t egy másik nukleáris szuperhatalom elleni konfliktusba. Miután a nagy önbizalommal beharangozott diplomáciai blitz orra a homokba fúródott, Trump elnök egyre inkább abba a helyzetbe kerül, hogy a Biden-féle Ukrajna-fias­kó birtokjoga lassan az ő tulajdonába megy át.

Ezzel szemben 

 Az iráni válság utolsó hónapjaiban az orosz állam gyanúsan engedékenynek és együttműködőnek mutatkozva habozás nélkül beállt az amerikai kezdeményezések mögé. A háború kitörése után pedig teljesen elzárkózott attól, hogy gyakorlati jelentőséggel bíró segélyt nyújtson az életéért harcoló iráni rezsimnek. Hogy mindezt bármilyen ellenszolgáltatás nélkül tette volna, az cseppet sem életszerű.

Mindezt összefoglalva elmondhatjuk, hogy az izraeli–iráni háború jelentős járulékokat és egyszersmind jelentős hasznokat is hozott Oroszországnak. Ezzel szemben Ukrajnának a párhuzamos közel-keleti háború egy geopolitikai Waterloo rémképét vetíti előre.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa