Már 2016-ban járunk, június 14-én. Ekkor a XX. században túlzás nélkül legendás magyar futballválogatott pontosan negyvennégy éve már nem tudta magát kvalifikálni az Európa-bajnokságra. Azon a napon viszont ott állt a csapat Bordeaux-ban a pályán, és énekelték a magyar himnuszt az osztrákokkal vívott Eb-meccs előtt. A Margit-szigeten voltam, ami zsúfolásig telt, a kivetítők előtt mindenki izgatottan latolgatta, mennyire nincs esélyünk, de azért az mégiscsak nagy dolog, hogy kijutottunk. Mindenki piros-fehér-zöld volt. A karján, az arcán, a mezén ott lüktetett a magyar zászló. Majd hatvankét perc feszült várakozás után Dzsudzsák Balázs gólt szerzett és megmozdult a Margit-sziget! 

Tényleg így történt, azt hittem, földrengés van, de tulajdonképpen az is volt, mert kis túlzással tízmillió magyar ugrott fel a székéből és ordított, ahogy a torkán kifért: gól! Több mint négy sikertelen évtized után a magyar futballválogatott vezetett az Eb-n Ausztria ellen! Hihetetlen volt! Láttad, apa, láttad?! – ordítottam a telefonba. Meg sem tudott szólalni… Az első gólt húsz perc múlva még egy követte, Stieber Zoltán véste kőbe a végeredményt: Magyarország–Ausztria 2-1. Azon az estén olyan fiestahangulat volt Budapesten, amit a fekete öves délolaszok is megirigyelnének, a magyar foci pedig Dzsudzsák góljával újra megvetette a lábát a nemzetközi pályákon.

Aki azt gondolja, hogy ennek nincs jelentősége, aki nem látja a különbséget, mint a hat-nyolc éves gyerekek Ronaldo és Szoboszlai meze között, akinek nem tűnik fel, hogy a magyar focinak Puskás Öcsi óta nem volt olyan játékosa, akire már a Real Madrid is kacsintgat, annak fogalma sincs a sportról és arról az utánozhatatlan közösségi élményről, amit teremt.

És igen, ha már Puskás Öcsi és az Aranycsapat szóba került, a magyar emberek szívében a foci középen van. Úgyhogy bárkinek, aki nevet, gúnyolódik és énmegmondtamozik, üzenem: a múlt vasárnapi magyar–ír mérkőzés utolsó perce minden jóérzésű magyar embert lehozott az életről. Merthogy a pályán én nem tizenegy bénázó játékost láttam, hanem egy kőkemény csapatot, amely egy mélységes és reménytelen kút fenekéről küzdötte fel magát azért, hogy negyven év után végre esélyt kapjon a vb-n. És igen, megérdemelte volna, és nagyon fáj, hogy nem sikerült.

Könnyű a kanapéról fanyalogni és gúnyolódni, meg számolgatni, hogy mennyi pénzt ölt az Orbán a fociba, és tessék: a végeredmény ugyanaz, megint nem leszünk ott a vb-n. Pedig a képlet nem ez: csupán annyi, hogy még meg kell tenni néhány lépcsőfokot azért, hogy újra a világ tetején legyünk. De legalább már felfelé megyünk rajta! Nem utolsósorban az elmúlt tíz évben adott annyi élményt és eufórikus pillanatot a magyar válogatott, hogy ne köpjék arcon azokat, akik sírnak. 

Persze sok mindent lehetne mondani, hogy mit hogyan kellett volna, ki hogyan döntött volna, ha Marco Rossi lenne (de nem az), vagy Dibusz Dénes, vagy Szoboszlai Dominik. Ők megteszik majd, ami az ő dolguk. A miénk az, hogy felfogjuk: aki csalódott, síró focistákat kigúnyol és degradál, beléjük rúg, annak elsősorban önmagával van problémája – ezt a betegséget kéne elsősorban, és mindenek előtt meggyógyítani. Aztán gondja lehet a Fidesz-kormánnyal és Orbán Viktorral, ami szíve joga. Ez a gyűlölet viszont abban a pillanatban rögeszmévé és betegséggé válik, amint leuralja az élet minden területét: a baráti kapcsolatokat, a közösségi élményeket, a családi viszonyokat és a munkahelyválasztást. És például a lelátókat. 

Van abban valami perverz, hogy még a sporteseményeken keresztül is csépelni lehet a kormányt. Ami viszont fontos, hogy a magyar labdarúgó-válogatott nem Orbán Viktoré, Csányi Sándoré vagy Marco Rossié, nem tulajdona egyetlen személynek sem, akit a regnáló vezetésből gyűlölnek azok, akik most gúnyolódnak. 

Mindenekelőtt tisztelettel, hiszen ez a csapat az életét adta a pályán az írek ellen. Ahhoz azonban, hogy ezt tisztán lássa minden magyar szurkoló – pártszimpátiától függetlenül –, a gúnyolódóknak le kéne vennie az O1G szemüveget és magyarként (nem fideszesként, tiszásként, szociként vagy DK-sként) kiállni a lelátókra. Hiszen ez csak foci. És micsoda ereje van!